Vannak dolgok, amiket nem hiszek el. Az egyik ilyen, hogy vannak "nyűgös", "rossz" gyerekek. VAnnak olyan gyerekek, akik kevesebbet, vannak olyanok, akiket többet alszanak, esznek, és így tovább -nak, -nek. De azért alapvetően minden gyerek (ember) megtartható a jókedvében, ha nem beteg, és mindenhez hozzájut, amire testileg, lelkileg tényeg szüksége van. Ennek szellemében az ebatták nem voltak sírós gyerekek, átaludták az éjszakát, és ezt azzal magyaráztam, hogy sikerült mindig megfejteni, hogy mire van szükségük. Van azonban egy pont, amit mindig elbaltáztam eddig. Valahol az a pillanat, amikor a gyerek felismeri annak lehetőségét, hogy elveszthetjük egymást, vagy hogy mégsem élünk olyan szimbiózisban, amiben addig hitte. Ez kb mindegyikőjüknél az egyéves kor körül következett be, amikor már elég ügyesen mozogtak ahhoz, hogy önálló utakra indultak, eléggé jól követték az én mozgásomat is. Ekkor kéne elkezdeni megtanítani őket, hogy mit kezdjenek magukkal, hogy az egyedüllét nem feltétlenül rémes lehetőség. Ez eddig nem ment zökkenőmentesen, és Gábor is elég riadalommal nyugtázza a szimbiózis átalakulását. Nem tanítottam meg pl aludni a gyerekemet, vagy elaludni. Együtt aludtunk eddig, és ezután sem esne nehezemre, de azért az több mint sok, hogy egész éjjel szopik. Nem is szopik, hanem bennem lakik, kapaszkodik, átköltözik éjszakánként az én bőrömbe, amennyire teheti. Lehet, hogy nem kellett volna mindig, és csakis kizárólag együtt aludnunk. Lehet, hogy meg kellett volna barátkoztatni a gondolattal, hogy van saját fészke, és az az övé és senki másé, még az enyém se. Annyira rám szokott, hogy az ujjszopást is velem helyettesíti be. Nem sír egyébként, nem morrog, egyszerűen rám csatlakozik és nem köt kompromisszumot. Nem akarom most erőszakkal elválasztani, és nem akarok "mától minden másként lesz" módszereket bevezetni. De valahol látom, hogy az ami kényelmetlen, az az én viselkedésemben vot kódolva. Hogy akkor is magam mellé vettem, ha mélyen aludt az ágyában, és csak azért bújtam vele össze, mert engem megnyugtatott. Vagy amikor úton útfélen szoptattam, mert ez volt a legkézenfekvőbb módszer arra, hogy lekössem.  Valahol el kell kezdenie tanulnia magát, mert ez, ahogy én ránőttem, hát ez nem kóser. És hogy mennyire zizzent vagyok, azt jól jellemzi, hogy délelőttökön át dolgozom úgy, hogy a gyerek lóg rajtam, szó szerint, átszellemülten röfög, és én verem a billentyűzetet, telefonálok, és a telefon másik végén lévő személy nem is sejti, hogy egy főállású kocával cserél nagyon magas röptű eszmét.

Magam körül amúgy nagyon sok felnőtt embert látok, akik soha nem lettek képesek megtanulni egyedül, pontosabban fogalmazva önállóan létezni. És le merem fogadni, hogy valahol naygon az elején már meg volt ennek a jelenségnek az oka.