Ebattáknak az az elmélete, hogy a fagyigömbök száma arányosan nő az évek számával, úgyhogy szükségszerűen évről évre kénytelenek vagyunk több és több fagyit venni. Nem azért, mert ők kikényszergetnék a mamájukból, hanem ez a biológiai törvény, a genetikai kód.

Most a 3 gombócos egyedfejlődési fázisban vannak, de Imre kiszámolta, hogy annyi idős korában mint én már 9.5 gombóc fagyit kell megegyen. Én nem szoktam, csak két gombócot enni, és ezt is inkább szolidaritásból, mert nem szeretem olyan nagyon, de az ember a főemlősök azon osztályába tartozik, akik csapatokban (a csoportchierarchiát szigorúan betartva) fagylaltoznak árnyas ligetekben, nincs különutas státusz. Azt ebatták elég nyugtalanul szokták elkönyvelni az én rendellenesen kicsi adagjaimat, és mindig megkérdezik, hogy "csak nincs valami bajom"? Ráadásul amíg ők merészek és vállalkozókedvűek és megkóstolnak mindent, ami zöld, vagy kék, vagy éppen szezámmagos, vagy egyáltalán nem lehet tudni, hogy mi van-a- fantázianeve-mögött-gombóc, addig én mindig csoki-málna (lázadó kedvemben áfonya, erdei gyümölcs) konzervatív tandemben utazom.

Gábor mindig kap üres tölcsért, jövőre már a biológia belső logikája szerint, muszáj lesz egy gombócot legaláb legyűrnie.

Az  igazi szabad lélek sosem üvegtálból, vagy műanyag ingyombingyomból fagylaltozik, hanem mindig csak tölcsérből, amelynek az alja kirágható, és a tartalom két végéről fogyasztható. A két végéről fogyasztott fagylalt duplán jó, kétfelölről jön az íz, lehet cuppogni, szörcsögni és a végén átnézni a tölcséren, mint egy kalóztávcsövön. És hogy az anyai idegek ilyenkor a csöppenésveszély miatt az utolsókat rángják, az senkit sem érdekel. Az evolúciónak megvannak az áldozatai, hulljon a férgese.