Most látom, hogy már volt valamikor egy ilyen bejegyzésem. Megint le kéne írni, hogy mennyire jó dolog a válás, ha jól csinálják, barátságokat őriz meg, emberségben tart stb. Azt hiszem Amerikában van jó válás kultúra, nálunk nincs. Minden esetre a hideg ráz ki azoktól az emberektől, akik exüket bármilyen okból mózerolják, és visszavonják közös életük minden legitimitását. Plánehogy ha még gyerekük is van. Hosszú történet, és most nem is akarok belebonyolódni. Viszont eszembe jutott két történet.

1. Egy igazi szocreál tömbházban laktunk évekig, ínségben, fűtés nélkül, villany nélkül, ahogy csak lehetett a Ceausescu érában. A lakók között kialakult egy véd és dac szövetség, amolyan kommunális intimitás. "Kisezmegazért" egymáshoz szaladgáltak a hiánygazdaság idején. Egyszer Anyám átküldteApámat egy pohár rízsért a kamerád Szomszédasszonyhoz a karácsonyi töltött káposztába. Kamerádné küldött egy kétszer akkora pohár rizset, mert szerinte a mi töltött káposztás fazekunkhoz (melyet jól ismert) való káposztába kétszer annyi rízs kell. Anyám megsértődött, hogy azt hiszi Kamerádné, mi hús helyett is rizset teszünk a káposztába és vissza küldte a kölcsönanyag felét. Kamerádné azt hitte, hogy Anyám smucignak (jó sváb szó) tartja, és papucsban vissza kergette a fatert a maradék rizzsel. Apám, aki egy pacifista papucs legalább ötször szaladt át a vitatott adaggal a legnagyobb karácsonyi hófuvásban, a kor divatjának megfelelős susogósban és posztó papucsban (cégér). Mígnem a rizset (sunyi és gyáva mód, hogy idézzem egy rokonomat) kiöntötte a két lakás között. A drága rizset, amit akkoriban ritkán, és jegyre, nagy sorok árával lehetett beszerezni. Anyámnak azt mondta, hogy a rizset visszaadta, Kamerádnénak megköszönte, tolmácsolta, hogy igaza volt, és felhasználtuk, amit küldött. Szent maradt a béke, Kamerádné és Anyám évekig főzött még együtt sok mindent, jó barátnők maradtak. Csak apám gondolja ma is azt, hogy tulajdonképpen két hülye tyúk futtatta őt hiába, és jól megérdemelt büntetésük az, amit csinált.

2. Anyám (jól kezdődik) arany galuskát sütött a mútl hétvégén. Ez egy különleges, illatos, finom sütemény, ritkán süt ilyent, ezért úgy gondolta, hogy Imre és Miki (akik éppen Zsénél tartózkodtak) semmiképpen  sem maradhat le róla. Összecsomagolta az adagjukat, és pechemre engem, és nem apámat küldte el vele. Innentől kezdve az események teljesen más irányt vettek, megkezdődött a klasszikus hierarchia és szimbólum harc a "ki süt a gyerekeknek süteményt" kérdésben. Miket beszélek " a ki a jobb háziasszony", "feleség", "kályhatündér", a ki a jobb egzisztencia kérdésben. És én, ó istenem én nem tanultam apámtól eleget ahhoz, hogy megértsem ez vérre megy, érveknek itt nincs helye, az ember szaladgálhat a motyójával.

Most nézek ki a szeptemberi napsütésbe, és arra gondolok (miközben Anyám juszt is MÁR MEGINT  aranygaluskát süt) hiányzó válási kultúra ide, nem létező empátia oda, nagyon is eleven hierarchia harcok über alles én kiszállok ebből a libikókából. És kiszáll szépen Imre is és Miki is, és nekünk többet - hogy Tamásit idézzem - ne trombitáljanak.