A tegnap, amikor kinyírtam ezt a blogot, rituálisan ugye, mert az szép, azt gondoltam, hogy hogy lehet az, hogy az élet ennyire aránytalan, és igazságtalan, hogy ééén vagyok a  világ talpalatnyi sötét felén, és az emberiség többi része pedig a napos, és szerencsésebbik felén. Csak körülöttem habzanak a problémák, a szégyenek, a válási cirkuszok, a kételyek, a folyamatos anyagi görcs stb. Mindenki más higgadtabb, bölcsebb, ügyesebb, megfontoltabb.

És akkor ma látom Luciát, a nesztelent. Akivel persze közösen koraszültünk, és azt hiszem ugyanazokat a padokat is koptattuk valamikor, és akivel elég egy végből valók vagyunk, holott sosem ismertük egymást. És akit azért nem olvastam mostanában, mert szégyeltem ilyen bezuhantan odakattintani, attól tartottam, hogy még valami kínosan nedves, nyúlós nyomot hagy az eltongyult kurzorom a blogján. Mert mindig vidám, és többsebességben viccel, és elegánsan ironikus, és fanyarul kedves. Szóval egyszerüen szégyelltem mostanában arra kullogni. És akkor látom, hogy nem. Mert Luciát is ugyanúgy le tudta húzni a mocsár. Meg a győztes Muci-harcok uttán jöttek most méltatlan pofonok.

És akkor megértettem, hogy nincs amit szégyenkezni. Meg elbújni. Van ez így, hogy az ember lefékez a legzsúfoltabb útkereszteződésekben. És megmakacsolja magát. Keresztbe áll. És nem megy tovább. És nem törődik azzal, hogy amúgy a tömeg merre sodródik. És nem zavarja, hogy összekarcolja a kocsiját. Nem zavarja, ha lenő a haja. Ha beszürkül, sőt besötétedik. (Jut eszembe Lucia volt az, aki a PIC-re észvesztő vörös-fekete csipkés melltartóban ment fejni. Hát azóta, respect.) (Írja Lucia, hogy annyit dolgozik, hogy fáj a csuklója. Jaj, hát ez is így megyen? Úgy át Ká Europe? Mert nekem is fáj bizony, napi tíz-tizenkét órát verni a gépet büntetlenül nem lehet.)

Sőt még azt is megértettem itt az utóbbi napokban, újra, hogy van olyan, hogy női szolidaritás. És kikérem Lucia, és pláne Muci nevében. Csak úgy, kikérem. Ki-ké-rem. Magamnak. Meg magunknak.