Időm írni, sok a munka, és ha most nekiülnék leírni az utóbbi hetek eseményeit, rögtön lelkifurdim lenne, hogy mért nem dolgozom blogírás helyett.
De így, most csak ezt a rohanásban is állandó rossz érzést rögzítem. Van, akárhogy rohanok, nem múlik, és nem marad már el. Pedig azt hittem, hogy fog múlni. Persze, nem szabad úgy tenni, mintha ez tényleg fájna. Nincsen ennek helye sehol. Úgy kell tenni, mintha nem lenne, nem történt volna meg. Sokszor, mikor autóban ülök, és minden csupa suhanás, arra gondolok, ez az egyetlen rögzült pont, ami nem változik. Ha az ember tekintete beleakad egy ilyen pontba, hiába néz messze, előre, minden vissza fókuszálódik, meggörbülnek a síkok. A fákat figyelem mostanában, ahogy megdermedtek, a levelekkel elveszett belőlük a mozgás. Van az udvarunkon egy hárscsemete. Amikor ide ültették elhullatta a leveleit, úgy tűnt, belepusztult az átültetésbe. (vö. nem fogant meg). De nem ástuk ki, egész nyáron levelek nélkül zsugorodott a kert közepén, rossz voltt nézni ezen a tikkasztó nyáron, hogy szárad. Mostanában sokszor megnézem, mert úgy tűnik, mintha rügyek lennének rajta. Nagyon kicsi, de fényes héjú rügyek. Mintha élnének.
Hozzászólások