Az idén Nyuszi T. épített  hóembert a skacoknak (hogy a búbánat lepje meg az állandó rohanást, hogy nekem még csak eszembe se jutott, napközben folyton csak a munka mezejéről nézek ki a havas tájba). Gábort a hóember hatalmas répa orra nyűgözte le, állt előtte, és hol a saját orrát fogta, hogy a répát próbálta elérni. Ha a répa kiesett, nagyon nyugtalanul sertepertélt a megcsonkult áldozatk körül. Imre és Miki is teljesen odavolt Nyuszi T. hóemberéért, és minden télhez kötődő érzelmüket rajta vezették le. Imre szabályosan mélabús lesz a tavasz közeledtével, mert elmegy az "ő" évszaka. A hóolvadást, a hófoltok zsugorodását szomorú és megállíthatatlan folyamatként éli meg. Egyszer kísérletezett a hó hűtöszekrényben történő tartósításával is. Elég nehéz ilyenkor egy hullámhosszra kerülnünk, mert én - a hidegallergiámmal - alig várom, hogy melegedjen az idő, és nehéz visszafognom magam, a benti mackónadrágos, melegmamuszos bevetési ruhámban ne morgolódjak ilyenkor.

Imrének eszébe jutott egy régi régi - és nem túl eredeti - mesém, arról, hogy a hóemberek ilyenkor nem halnak meg, töppednek össze, hanem szép gömbölyűen elvándorolnak, mint ősszel a madarak, a déli sarkra. Ott ülnek a hóemberrezervátumban, jeges teát kortyolgatva, várják, hogy visszatérjenek az Imre telével együtt. Késő ősszel például a meleg felé menekülő madárrajok, és a hideggel érkező hóember csapatok néha találkoznak, és elbeszélgetnek, hogy "mi újság otthon". Tavasszal az én madaraim, télen Imre hófickói vigyáznak ránk, így van egyensúly a nagy univerzumban, ahol semmi sem múlik el. Bizony.