Elolvastam Baudolina blogján is a sokat hallott érveket, vagy sokszor látott álláspontot . Sosem tudtam pro és kontra érvelni ebben az ügyben (gyerek vagy nem gyerek). Ahogy azt nem tolerálom, ha valaki az én sokpujás életformámról nyilvánít véleményt, az is viszolyogtat, ha valaki a gyerekvállalás mellett agitál. Sőt: a gyermekes életemet sosem keverem a nem gyermekes (szakmai?) életemben. Ez mondjuk elég skizofrén helyzet, mert bizonyos helyzetekben, olyan mintha titkolnám őket. (Máskor meg, mintha leszarnám, hogy van a gyerekeken túl is élet). És nem igaz, hogy nem gondolkodom el azon, hogy milyen lenne, ha nem lennének, és nyugodtan beülhetnék kávézni, kedvem szerint utazgathatnék, és gondot okozna, melyik kultúrprogramot válasszam a hétvégén. (Mert csak konyhában van időm kávézni, utazni, csak ha muszáj, és magánprogramom, na az nincs.) Aztán amikor hajnalonta szaladgálok leellenőrizni, hogy megszáradtak-e a zoknik, amikor kabátfelvétel közben dobom be a megmeredt kávé maradékát, amikor háromnegyed nyolc és nyolc között az idő visszafordíthatóságáról beszélgetünk, amikor Gábor csak úgy hozzámszagol, és akkor is, amikor a matekfelmérő miatt izgulunk, vagy azt osztjuk miért tömörülnek a fiúk "autósok", "verekedősök" és "tudományosak" csoportba - akkor rájövök, hogy ez az egész gyerekszülés-gyerekvállalás egy meditációs gyakorlat. Az a folyamat, amikor az én megtanul eltávolodni az éntől, a nekemtől, a velemtől. Amikor a tükörben nem a saját vonásait keresi az ember. Talán így érek majd vissza én-hez. És ez is egy út.A gyerekvállalás önzés:)