Messzire nyúlik Nyuszi M. praxisának árnya.
Volt egyszer, hogy egy középkorú haldokló asszonyhoz járt kezelni, naponta. Kötelességtudóan vette magához az orvosi táskát, újra és újra, pedig tudta, hogy úticélja tulajdonképpen céltalan, és haldokló betegágyánál fontosabb a jelenléte, mint a gyógyszer, amit bead.
Az asszonynak volt egy öreganyja, százhoz közel asszott makacs élniakarás. Hideg tekintettel követte a nap mint nap érkező, és tehetetlenül távozó anyámat. Bent a lánya lassan, mindentől és mindenkitől eldugva, elzárva a tisztaszobába, biztosan haldoklott.Sose nézett az orvos után, hogy mit csinál, mit mond, mit ad, mit tanácsol a gyermekének. Megvetéssel követte az érkezőt, kis orvosi batyujával sietve osont el mindennap mellete anyám, félt tőle.
Sokadik napon, már és még mindig túl messzire az élettől és a haláltól egyaránt, rásszisszent az öreg, :
"Mit mind jársz ide, nem látod, hogy nem világol már"? (De ce tot vii, nu vezi, ca n-are lumina?)
Csúszós, elnyújtott ruszinba hajló avasi román tájszólással beszélt, sisteregtek ki gyűrött, fogatlan szájából a szavak, nyál bugyborékolt hozzá.
Anyám akkor azt kívánta, menjen már békével, mihamarabb el a lánya, akinek halálát - csak ő tudta miért - így kívánta a saját anyja.
És akkor tanulta meg, a messzire nyúló praxisában, hogy az élet és az élniakarás önzés. Akinek nem jut már fény, az menjen, tűnjön el, az haljon meg. Nem számít, hogy anya, vagy gyermek.
Hozzászólások