Lassan szappanoperává oldódik ez a tánc-sztori, de nem minden tanulság nélküli. Tegnap reggel - egész éjszakai morfondírozás után - arra ébredtem, hogy Imre 6-kor hozza a kávéscsészémet az ágyba:
-"Anya, most kezdjél el kávézni, beszélgetünk, és csak aztán megyünk suliba, jó?" - kérdezte kedvesen, és hát mit is mondjak, a világonalegjobbbbarátoddal kávézni májusi hajnalon, kell-e ennél jobb? Aztán nagyon nyugodtan, rekordidőben beereszkedtünk a suliba, és ott Csilla tanci fogadott minket. Előző este megkérdeztem Imrét, akar-e az év végi műsorban részt venni, s addig intenzíven járni a táncórákra. Imre azonnal nemet mondott, láttam, hogy megkönnyebbült. És én is nagyon megkönnyebbültem, hogy határozottan mondhatom, nem kérünk az Ildikó néni pedagógiájából.
Úgyhogy azzal kezdtük Csilla tancinak, hogy Imre nem szeretne többet az iskolában próbálni, lemond az évzáróról, meglepetésemre azonnal elfogadta és megértéséről biztosított. Aztán hosszan beszélgettünk, pont abban az egyetértésben, ahogy az elmúlt négy évben tudtunk beszélni, és ez nagyon jólesett. És azért volt ez igazi győzelem, mert úgy éreztem, érti, mi az ami számunkra probléma.
Sok sok dolog rakódik itt egymásra. Az, hogy ez egy kísérleti osztály, kísérleti tanrenddel, amelyet nagy mértékű gyanakvással és rosszindulattal figyel a kisvárosi közösség. Állandóan bizonyítnai kell, hogy ennek van létjogosultsága, hogy ez nem a hülyegyerekek gyülekezete. Év közben néhány gyereket folyamatosan versenyeztettek a tanítónők, különböző diplomákkal bástyázták körül az osztályt. A szülők jelentős része ezt nem értette meg. Úgy érezték, hogy kivételezés folyik, a "versenylovakon" túl nem foglalkoznak eleget és megfelelően a gyerekekkel. A jobbhiszeműek úgy értelmezték, szakmai presztízs ez a rögeszmés versenyeztetés. A rosszhiszeműek úgy vélték, a pedagógus így szerez fizetésemeléshez elengedhetetlen plusszpénzt. Én ezekben a találgatásokban nem vettem részt, negyedikre már annyira zavart ez a kollektív frusztráltság, hogy nem jártam szülőértekezletekre, nem vártam a gyerekeket közvetlenül az iskolakapuba, ne kelljen folyton erről beszélni. Az se zavart, hogy Imre mindig kívül esik minden tevékenységen, ha ő nyomult, akkor mehetett ilyen-olyan vetélkedőkre, de különösebben nem ösztönözte senki, saját jól fejlett becsvágyán kívül más nem hajtotta. Azt gondoltam, hogy valamit valamiért, bíztam a tanítónénikben, hogy a taktikázás ellenére is működik az eredetileg megcélzott alternatív program, nekem meg nem volt semmilyen ambícióm arra, hogy Imrét tündökölni lássam.
De a többi gyerekhez leszivárgott a szülők sértettsége, és működni kezdett. És nem állt össze az osztályközösség, az ellentétek egyre élesebbek lettek. És mindehhez hozzájöttek az "általános" konfliktusforrások. A kiskamasz félelmek és bántások, fiú-lány problémák. A "gazdagok"-"szegények" meccs. És sorolhatnám. Ha nagyon ügyes a pedagógus, és együttműködik vele a szülő, nyilván kezelhetőek ezek a történetek. Itt két pedagógus volt, egy nagyszerű, kipróbált módszer (step by step), sok sok szülő - mégsem ment a konfliktuskezelés. Elsőtől negyedikig csak dagadt a problémalavina.
Miért?
Nem tudom. A legáltalánosabb válaszom, hogy intoleráns társadalomban, ahol az elfogadásnak nincs hagyománya ott nem lehet mesterségesen tolerancia-szigeteket létrehozni. Nem lehet művi úton átvenni modelleket: a nyitott társadalom a nyitott magánembernél, a nyitott családnál kezdődik, ha nincs akire és amire építkezni, akkor hiába mondják meg, hova kell tenni a padokat, hogy kell berendezni az osztályt, hogy kell csoportfoglalkozást tartani. Kínlódtunk, próbálkoztunk, nem ment. Persze, valahol el kell kezdeni a dolgot.
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám teljesen sikertelen volt ez a négy év. Nagyon sok olyasmit csináltak ebben az osztályban, amit másutt nem, és ami nekem fontos volt. De mindez nem vált belsővé, személyes igénnyé. A gyerekekben semmiképp. És a pedagógusokban sem. Erre világított rá a tánc-történet.
A Csillával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a két tanítónő ott sem volt, amikor ez a gyerekek megbélyegzése bekövetkezett táncórán. Sőt, miután Ildikó néni leosztotta a kártyákat (és sem Imrének, sem Katának nem jutott), utána elment, mert dolga volt. Magára hagyta ezt a széteső, indulatoktól és sértettségektől felhergelt osztályt, és azok - Legyek ura efektus - egymásnak estek. Ági úgy fogalmazott, hogy lánya kataton állapotba került, és értem, hogy mire céloz. És a tanítónők nem vették észre mindezt. Miután visszatértek az osztályba nyugodt lélekkel hazaengedtek mindenkit, és eltelt egy hétvége anélkül, hogy bárkinek leesett volna a húszfilléres.
Csilla szerint kommunikációs problémáról van szó. Szerintem mélyebb, tragikusabb, súlyosabb hibákról.
Ági délután találkozott Hajnallal, másiktancival, aki elmarasztalta, hogy "felfújjuk" az esetet. Kezdjem el magyarázni, hogy négy évig éltek ezek a gyerekek abban az állandó feszültségben, hogy egymást szégyenítették meg, alázták meg? Hogy ezzel négy évig nem tudtak mit kezdeni? Hogy most a pedagógus dobta a gyeplőt megvadult lovak közé?
Minek? Mi az, amit itt fújni kell még?
Én azzal zártam a beszélgetést Csillával, hogy nem vártam el soha semmit ettől a képzéstől. Nem voltak igényeim, nem voltak panaszaink, mindenben mindig igyekeztünk együttműködni. Egyetlen dolgot szerettem volna, ha a gyerek megtanulja ebben az osztályban, mit jelent másokat tisztelni, és megtanulja értékelni és természetesnek venni, hogy őt is tisztelik. Ezt az egyet nem adták meg neki. A negyedikes puttonyában ez a kollektív megszégyenítés van, és lehet, hogy a későbbiekben ez még értékes tapasztalatnak bizonyul. És borzasztóan fájó emléknek.
Hozzászólások