Ebattákról

Ebattákról, vagyis Imréről aki 1998-ban, Miklósról, aki 2000-ben és Gábor barátról, aki 2008 júniusában született. Az egyik csodabogár, a másik nagyfülű és a harmadik egész egyszerűen egy hős.

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Hozzászólások

  • Szorsa: Szia! Szóval olvastál, nem is tudtam. Bezárt, de meghívóval tudod olvasni továbbra is, csak kell e... (2011.02.19. 16:31) Le a pelenkával
  • ildiko78: Szia a harmadik gyerkőcnél én is meguntam a papírpelust, moshatóra váltottunk ha érdekel szívese... (2011.02.18. 08:24) Le a pelenkával
  • misspony: Hogy én mennyire örülök Nektek!!!!!!!!!! Mikor dolgoztam, naponta jöttem megnézni, vannak-e hírek... (2011.02.14. 10:43) Le a pelenkával
  • tsetten: Szia Rencsi, köszönöm! Szia Orsi, olvastalak, amíg be nem zártál, most is zárva vagy? (2011.02.12. 20:17) Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva
  • szorsa: Kedves asszonytársam! Nagyon meghatódva olvastam az írásodat! 6 otthonszületett fiú gyermekünk va... (2011.01.26. 12:53) Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva
  • Utolsó 20
br

Legjobb barátaink az állatok

2010.10.23. 18:31 tsetten

Szokeresz?

Most hogy a jány mán egy hónapot is elrúgta, itt az ideje, hogy vissza térjek ide. A ritmust az élet, nem az ihlet diktálja.

Azon a délután, amelyen Ágnes született megint nagyüzem volt (úgy látszik frontszülő vagyok), nagyon kérték a szülészeten a bocsánatot, hogy a gyermekágyas szinten egy kevésbé előnyös szobába kerülök, és ígérték, hogy másnap átvisznek egy "rendes" szobába. Nem értettem, mi ez a kedvesség, és milyen lehet a "kevésbé előnyös" szoba. Azzal a roma lánnyal kerültem egy szobába, aki előttem szült 2 órával, és egy gyergyóremetei nővel aki koraszült még augusztus végén, 30 hétre a gyerekeink egyidősek voltak, csak az ő fia sokkal jobban született. Hamar összebarátkoztunk a szobatársakkal. A remetei nővel összekötött a sorsközösség, a roma lánnyal a kíváncsiság: csupa élet húsz éves menyecske volt, második fiát szülte meg. Hamar mi lettünk a gyeremekágyas osztály kedvencei. A remetei nő, Ildikó azzal az elszántsággal szoptatott, küzdött a fiáért, ahogy a koraszülő nők hamar megtanulnak. A roma lány (konkrétan asszony), pedig azzal a természetességgel, amit otthon jól megtanult. Tudtam, hogy a nyárád menti cigányoknál az első lányt mindig Mîndranak (Büszének) keresztelik: ez a lány tökéletesen összhangba volt a nevével. Magas, kemény húsú, ringó csípőjű, mindig mosolygó Büszke volt: napokon át figyeltem, milyen szeretettel, milyen ösztönnel, ragaszkodással ringatta etette a kisfiát. Furcsa volt megélni, hogy nem értem, mit beszélt. Rokonai sokszor hívták telefonon, állandóan duruzsolt gábor-cigány nyelvén a mobilján, és mi két erdélyi magyar szobatársként megtudhattuk, milyen érzés, mikor nem érted a kisebbségi nyelved. A nyelvi kiszolgáltatottság-érzés azért is volt erős, mert a gyergyóremetei szobatárs nem tudott egyetlen egy szót se semmilyen más nyelven, csak magyarul (mert egy rendes székely asszony:) ): románul se, úgyhogy neki én fordítottam, ha jöttek a román nővérek. A cigányok persze tudtak magyarul, románul, gond nélkül váltottak egyik nyelvről a másikra. "Szokeresz? Szokeresz?" (Hogy vagy? Hogy vagy?) - ezt hallgattam egész nap. Közben megtudtam, haton vannak testvérek: három lány, három fiú. 17 évesen ment férjhez (rendszerint szoft anarchisták a cigányok, papíron nem házasodnak, nem kötnek alkut az állammal) 18 évesen szülte az első fiát, két évre rá a másodikat. Közben a férfjével ketten felépítettek egy saját házat valahol Vásárhely és Segesvár között egy faluban, s amíg a férje úton van, ahogy a Gábor cigányok általában, addig ő otthon hatvan tyúkot, bárányt, disznót etet, háztartást vezet, gyermeket nevel. Elgondolkodtam a dolgok állásán, az öcsémen, aki a 23-at elrúgta, s ha ilyen kötöttséget, felelősséget rárónának, megroppanna. Mîndra anyósa 37 éves, három évvel idősebb mint én... Már négy unokát szültek neki a Büszke menyek imitt amott. Mîndra körül pörgött az élet: folyton bejártak a mi kórtermünkbe a cigányasszonyok a többi szobából: csiviteltek egész nap. Mindenkinek volt otthon legalább 3-4 gyermeke, róluk meséltek egész nap, már amennyire értettem a magyar és román szavakkal kevert nyelvüket. Ha elhagyták a kórtermet, azonnal felöltöztek: hálóingbe nem mutatkoztak mások előtt, kiváltképp nem a gábor-cigány rokonság előtt: alaposan megfigyelhettem hogyan fonják többszörösn rakott kontyba a hajukat, hogyan tekerik magukra a sűrű ráncokba rakott szoknyájukat, kötényüket.

Míg a magyar és a román nőket az ápoló nők hol több, hol kevesebb türelemmel tanították szoptatni, addig ők már mindent tudtak. A legnagyobb természetességgel szoptattak, fejtek, egy panasz szó sem hangzott el, hogy berepedt volna a mellük, hogy fájna a gátsebük. Pedig fájni fájhatott: abból amit elmondtak, bizony nekik nem járt olyan körültekintő gátvédelem, mint nekünk "fehéreknek". Sokukat másodszor is megkaparták, mert szülés után "véletlenül bentmaradt" néhány szövetdarab. De iszonyú fegyelmezettséggel, és természetességgel viszonyultak a saját testükhöz. Senkit sem kellett rábeszélni a szoptatásra, senkire se kellett szigorúan rászólni, hogy fejjen lelkiismeretesen.

Mindezt azért írom le ilyen hosszan, mert élmény volt, hogy egy igazi, ösztönös, zsigeri női közösségbe kerültünk. Szorongások, testkép-zavarok nélkül: mellre tettem én is Ágnes, és néha jól belemosolyogtam az arcába: mert "mi nők" ezt így szoktuk, és "mi nők egymást közt" így vagyunk.

Tudom, tudom, sokaknak rossz élmény a szoptatás, a szülés. De elgondolkodtam azon, vajon ha mi, "fehér nők" is úgy növünk fel: hogy kisgyerek korunk óta látjuk, hogyan kell szoptatni, a saját mellünket kezelni, szülési, gyermekágyi fájdalmat  mozgással, ringással, ringatással enyhíteni, akkor is ennyi lenne a rossz érzés? A kudarc?

Persze a cigányok között is vannak gondok, ott is felütheti a fejét a rosszkedv, vagy mondjuk a babyblue, de erre is megfelelő válaszok születnek. Egyik délután elkezdett őrjöngeni egy nő, mert nem engedték haza. Otthon négy kicsi gyereke várta, sírt, kiabált, teljesen magába zuhant, a gyerekével sem foglalkozott. Már mindenki meg volt ijedve, mi lesz ennek a vége. És akkor ölbe vette a magára hagyott, kétségbe esetten síró gyermeket egy marosszentgyörgyi gábor-menyecske. Csendben, alig szólt hozzá, nem gügyögött, nem vajákoskodott, csak rátette a kezét, finoman ringatta: anyja helyett anyja volt néhány órára. És ahogy csendbe maradt a gyerek, lassan megnyugodott az anyja is, néhány egyszerű emberi gesztus vetett véget az elmebajnak.

Nem sokkal azután, hogy ebbe a "cigány" kórterembe kerültem, megjelent egy nővér, és megkérdezte, hogy bírom a környezetet, át akart vinni egy "fehér" kórterembe. Először felháborított a magatartása, rá akartam szólni, ki kérni magamnak az ő fensőbbrendűségi érzését, azt a cinkos szolidaritást, ahogy engem másik fehért kezelt, de aztán rájöttem: nem értené, mi bánt. Mosolyogtam, mondtam, hogy jól érzem itt magam, és valóban jól éreztük magunkat Ágnessel. Éjjel csend volt, nyugodt, jóllakott gyerekek voltak a szobatársaink, ha fel is ébredt valaki szopni-szoptatni, csendben, gördülékenyen megoldódtak a dolgok. A szomszéd korteremben volt egy csecsemő, aki megállás nélkül üvöltött: oda akartak helyezni...

A kórteremben eltöltött négy nap, leszámítva azt a tényt, hogy végig a disszertációt bogarásztam (már kivéve, ha a cigány asszonyok duruzsolását hallgattam) nagyszerű volt, hosszasan búcsúzkodtunk egymástól a végén. Sajnálkozva állapítottam meg, hogy a kórházakban csak kincstári pap és tanár van, kincstári antropológust nem helyeznek szolgálatba, pedig igazán gazdag terepe lehetne ez a megfigyeléseknek.

Egy bölcsességet hoztam el hosszabb távra Mîndrától. Egyik este még javában vertem a laptopot, amikor benézett a szobába a nővér, és aggodalmasan megjegyezte: "jaj meg ne lássa a főorvosasszony, hogy mit csinál", és valami olyasmit motyogott, hogy használom a villanyt, vagy mi a bánat. Hirtelen nem is értettem, mi a probléma, de Mîndra, akit hozzáedzettek, hogy kitalálja mások kínyját-baját-parancsszavait megmagyarázta. Akkor lenne igazi a kórház - mondta - ha mi betegek, ellátottak, nem is lennénk benne. "Mennyivel könnyebb dolga lenne az orvosoknak és az ápolónőknek"

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ebattak.blog.hu/api/trackback/id/tr272393610

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kendemami 2010.10.24. 11:42:25

Annyira szépen írtad, hogy szinte sóvárgok, bár én is ott lehettem volna.

meske 2010.10.27. 14:08:10

Szép emlék marad ez neked!!!
Ágnesről teszel majd fel képet? Olyan kíváncsi vagyok egyetlen lánygyermekedre!! És a fiúkról is szívesen látnék képet, ők is már biztosan hatalmasat fejlődtek! :)

puszi!

Liána 2010.10.27. 14:19:42

Gratulálok Ágneshez! Igen, a kórházban nem számít ki honnan jött, ott egyek vagyunk, mi kismamák, a pici babákkal. Mikor nekem született a lányom volt egy cigánylány - 16 éves. Folyt a teje szinte egész nap, mi meg szoptatósteától elkezdve mindent ittunk, hogy legyen 1-2 deci tejünk naponta. Más világ volt, jó volt, de ahogy elhagyja az ember a kórházat visszavedlik a saját társadalmi rétegébe, ahová már nehezebb a bejutás egy másik rétegnek. Ha tagadjuk, ha nem, így van. De ott a kórházban tanulunk egymástól, megismerjük az ő érzéseiket, világnézetüket, mindennapjaiket (a 16 éves lány zseniális előadást tartott nekünk a beás cigányokról, a zenész cigányokról, meg a sokfajta nemzetségről, ami a cigányok között is van). Szóval mégegyszer gratulálok a kislányodhoz és írj nekünk sok bejegyzést még rólatok - a fiúkkal együtt.
süti beállítások módosítása