Ebattákról

Ebattákról, vagyis Imréről aki 1998-ban, Miklósról, aki 2000-ben és Gábor barátról, aki 2008 júniusában született. Az egyik csodabogár, a másik nagyfülű és a harmadik egész egyszerűen egy hős.

Naptár

február 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28

Hozzászólások

  • Szorsa: Szia! Szóval olvastál, nem is tudtam. Bezárt, de meghívóval tudod olvasni továbbra is, csak kell e... (2011.02.19. 16:31) Le a pelenkával
  • ildiko78: Szia a harmadik gyerkőcnél én is meguntam a papírpelust, moshatóra váltottunk ha érdekel szívese... (2011.02.18. 08:24) Le a pelenkával
  • misspony: Hogy én mennyire örülök Nektek!!!!!!!!!! Mikor dolgoztam, naponta jöttem megnézni, vannak-e hírek... (2011.02.14. 10:43) Le a pelenkával
  • tsetten: Szia Rencsi, köszönöm! Szia Orsi, olvastalak, amíg be nem zártál, most is zárva vagy? (2011.02.12. 20:17) Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva
  • szorsa: Kedves asszonytársam! Nagyon meghatódva olvastam az írásodat! 6 otthonszületett fiú gyermekünk va... (2011.01.26. 12:53) Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva
  • Utolsó 20
br

Legjobb barátaink az állatok

2011.09.27. 21:56 tsetten

Nagykanállal

 (Szerbusz kedves Naplóm, így háromnegyed év után)

Az elmúlt hőseink javarésze süldő korból majdnem igazi kamaszkorba lépett. A körülöttük sokasodó tavalyi probléma-felhők nem tűntek el ugyan, de ritkultak. Imre bátrabban megy iskolába, még akkor is, ha tudja, hogy bosszúsan fog majd hazajönni. Miki még mindig sokszor itthon felejti a tolltartóját, vagy magát, nem oda megy, és nem akkor amikor kéne. De azért a vége mindig jó az aprócseprő történeteknek. Gábor belenőtt a férfifalkába, legalábbis úgy tesz, mintha belenőtt volna, és a bátyjai is úgy tesznek. Az ősszel a Méhecske óvoda majdnem teljes jogú tagja lett (helyhiányra hivatkozva a kiscsoportos óvónők őt nem vették fel, csak azokat a gyerekeket, akik kellő protekcióval érkeztek, szerencsére szárnyaik alá vették a középcsoportos kevésbé korrumpálhtó óvónénik, úgyhogy egyből középcsoportból startolt). Imádja az óvodát, bár reggel kicsit brünyizik, délután már lelkesen meséli a tanulni valókat. Ágica egyre kedvesebb, egyre simulóbb cica, már szeret öltözködni, csupa mosoly, csupa játék kislány. Így indult az új tanév, és hátha újraindul a blog. (Anya rengeteg helyre dolgozik, fizikai és lelki ereje kevés van, de igyekszik kitartani.)

Az elmúlt időszakról annyit, hogy néhány alapelvet sikerült lefektetni és betartani. 1. cél, erény és eszköz a kiegyensúlyozottság, harmónia és a konfliktusok oldása. 2. a legtöbb, amit adhatunk önmagunknak és egymásnak az átélt pillanat. Ezért élményben, élményért és élménnyel utazunk kívül és belül egyaránt. Idén ősszel például bejártuk Görögországot. Babahordozóval, könyvekkel szendvicsekkel de leginkább egymással.

Szólj hozzá!

2011.02.12. 14:37 tsetten

Le a pelenkával

Gábor hónapok óta szobatiszta, de ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy legalább egy éve. Mert benne meg volt a jó szándék, csak a "biztonság" kedvéért mi nem hagytuk le róla a pelust. Aztán vmikor tavaly ősszel meguntam a biztonságot, és mondtam, édes fiam, eddig volt és nem tovább. Gábor egy hétig ingadozott, hogy mi a jobb, aztán határozottan rászokott - nem a bilire - hanem a wécére. Azóta rigorózusan ragaszkodik a higiéniájához, és én újfent megállapítottam, hogy a papírpelenka gyerekellenes, környezetszennyező hülyeség. Ágnessel biztos, hogy már egy éves kora körül lemondunk a papírpelenkáról. Ha meg belemegy, hát istenem.

3 komment

2011.02.12. 14:21 tsetten

Külön értesítés helyett

Címkék: gábor ágnes imrológia mikisztán

Megint itt vagyok. Nem szabadkozom, az elmúlt három hónap nem a blogról szólt, fejben persze jegyzeteltem, de a fejbejegyzetek elúsznak, ahogy a román mondja "a szombat vizén" (sose értettem ezt a mondást, de mindig kedvvel használom, ha nyugtázom, hogy valami bizony nem lesz meg).

Az időm nagy részét nem a gyerekek viszik el, hanem a három folyamatos munka, mit görgetek,  a gyerekekkel való foglalkozás kikapcsolódás-kategória. Ágnes végtelenül türelmes, mosolygós jó lélek, sokszor arra gondolok, azért ilyen jó, mert tulajdonképpen nem is egy, hanem két lelket képvisel itt a földön. Nagyon igényli a kommunikációt, sokat gőgicsél, hálásan mosolyog, ha beszél az ember hozzá. Kapaszkodva felül, megfogja a tárgyakat ha a kezébe adom, hátról hasra, hasról hátra jól fordul. De ismétlem, a legfőbb tulajdonsága, hogy egy hihetetlen nagy léleknyaláb a lány, akinek a testiekre sem lehet panasza. 7 kilogrammot elrúgta, ami azt jelenti, hogy havonta több, mint egy kilót hízott. Szopik egyelőre, mással nem is kínáltam, majd március végén nekifutunk a hozzátáplálásnak.

Gábor elképesztő változásokon ment át az utóbbi hónapokban. Ő, aki a mélázó Ady Endre szemeivel maga volt a szemlélődő békesség családunk legakaratosabb, legindulatosabb lényévé nőtte ki magát. Hirtelen haragú, hirtelen örömű, csupa lendület. És: tetőtől talpig férfi. Kiemelt figyelmet fordít mindenre, aminek motorja, kereke, propellerje van. Összerak, szétszed, felmászik, benyúl, és járja a maga külön útjait. Továbbá: rengeteget rajzol. Autót és mosógépet, elsősorban. Egészen fantasztikus, ahogy a rajzkészsége fejlődik. Kb három hónapja rajzol ennyire intenzíven: a kis pontoktól indult, aztán jöttek a lendületes vonalak, most már zárt köröket rajzol, azokból lesznek az autók és mosógépek. Kedvenc mesekönyve a Mickáéktól kapott Kipkopp, egy nézegetős könyv (aminek az a címe hogy Nézegetős könyv). Még mindig oda van Kisvakondért, remélem ez enyhül nála, mert én már nagyon unom.

Imre átesett ötödikben a tűzkeresztségen. Természetesen a maga spektrum zavaros módján kivívta az új osztály ellenszenvét, és nem az a típus aki új fiúként könnyen beilleszkedik. Volt minden, verekedés, sírás, szenvedés, lelkizés. Amivel nagyon mázlink van, az a pedagógus háttér. Remek, megértő tanárok, akik megértették Imre - nem mondanám fogyatéknak - különcségeit, és tényleg rádolgoznak arra, hogy a lehető legjobb jöjjön ki belőle. Biztonságban érzem az iskolában, és ez borzasztó nagy szó.

Miki prekamasz korban landolt az új negyedikben, ahol természetesen ő sem tudott beilleszkedni, viszont itt nincs verekedés, veszekedés, sírás, csak néha mélabú. Új tancit szereti, de a régieket nagyon emlegeti. A tanulás is jól megy - ha macerálom - de alapvetően lusta. Nem egy kicsit, vagy nem időszakosan, hanem állandóan. Eszembe jutott amit Vekerdynél olvastam, hogy hagyni kell, a "lustaság" az az állapot, amiben a gyerek megemészti a saját élményeit, átéli az életét. Úgyhogy igyekszem nem zavarni a köreit, ámbátor aggódva figyelem, hogy fizikailag nem fejlődik, elmackósodott. Hátha változik ez a dolog, elől járok a jó példával. Amúgy igazi lélekember, lehet vele nagyokat beszélgetni.

ÉÉÉÉéééés még mindig főállású tevékenységünk a patkányolás, amikor bevonolunk a nagy családi ágyba (amelyet az enciklopédia britannika köteteivel kellett felpóckolnom, mert nem bírta a nagycsaládos terhelést) és beszélgetünk, fánkot eszünk, és vicces filmeket nézünk. Mind az ötön.

Szólj hozzá!

2010.10.23. 18:31 tsetten

Szokeresz?

Most hogy a jány mán egy hónapot is elrúgta, itt az ideje, hogy vissza térjek ide. A ritmust az élet, nem az ihlet diktálja.

Azon a délután, amelyen Ágnes született megint nagyüzem volt (úgy látszik frontszülő vagyok), nagyon kérték a szülészeten a bocsánatot, hogy a gyermekágyas szinten egy kevésbé előnyös szobába kerülök, és ígérték, hogy másnap átvisznek egy "rendes" szobába. Nem értettem, mi ez a kedvesség, és milyen lehet a "kevésbé előnyös" szoba. Azzal a roma lánnyal kerültem egy szobába, aki előttem szült 2 órával, és egy gyergyóremetei nővel aki koraszült még augusztus végén, 30 hétre a gyerekeink egyidősek voltak, csak az ő fia sokkal jobban született. Hamar összebarátkoztunk a szobatársakkal. A remetei nővel összekötött a sorsközösség, a roma lánnyal a kíváncsiság: csupa élet húsz éves menyecske volt, második fiát szülte meg. Hamar mi lettünk a gyeremekágyas osztály kedvencei. A remetei nő, Ildikó azzal az elszántsággal szoptatott, küzdött a fiáért, ahogy a koraszülő nők hamar megtanulnak. A roma lány (konkrétan asszony), pedig azzal a természetességgel, amit otthon jól megtanult. Tudtam, hogy a nyárád menti cigányoknál az első lányt mindig Mîndranak (Büszének) keresztelik: ez a lány tökéletesen összhangba volt a nevével. Magas, kemény húsú, ringó csípőjű, mindig mosolygó Büszke volt: napokon át figyeltem, milyen szeretettel, milyen ösztönnel, ragaszkodással ringatta etette a kisfiát. Furcsa volt megélni, hogy nem értem, mit beszélt. Rokonai sokszor hívták telefonon, állandóan duruzsolt gábor-cigány nyelvén a mobilján, és mi két erdélyi magyar szobatársként megtudhattuk, milyen érzés, mikor nem érted a kisebbségi nyelved. A nyelvi kiszolgáltatottság-érzés azért is volt erős, mert a gyergyóremetei szobatárs nem tudott egyetlen egy szót se semmilyen más nyelven, csak magyarul (mert egy rendes székely asszony:) ): románul se, úgyhogy neki én fordítottam, ha jöttek a román nővérek. A cigányok persze tudtak magyarul, románul, gond nélkül váltottak egyik nyelvről a másikra. "Szokeresz? Szokeresz?" (Hogy vagy? Hogy vagy?) - ezt hallgattam egész nap. Közben megtudtam, haton vannak testvérek: három lány, három fiú. 17 évesen ment férjhez (rendszerint szoft anarchisták a cigányok, papíron nem házasodnak, nem kötnek alkut az állammal) 18 évesen szülte az első fiát, két évre rá a másodikat. Közben a férfjével ketten felépítettek egy saját házat valahol Vásárhely és Segesvár között egy faluban, s amíg a férje úton van, ahogy a Gábor cigányok általában, addig ő otthon hatvan tyúkot, bárányt, disznót etet, háztartást vezet, gyermeket nevel. Elgondolkodtam a dolgok állásán, az öcsémen, aki a 23-at elrúgta, s ha ilyen kötöttséget, felelősséget rárónának, megroppanna. Mîndra anyósa 37 éves, három évvel idősebb mint én... Már négy unokát szültek neki a Büszke menyek imitt amott. Mîndra körül pörgött az élet: folyton bejártak a mi kórtermünkbe a cigányasszonyok a többi szobából: csiviteltek egész nap. Mindenkinek volt otthon legalább 3-4 gyermeke, róluk meséltek egész nap, már amennyire értettem a magyar és román szavakkal kevert nyelvüket. Ha elhagyták a kórtermet, azonnal felöltöztek: hálóingbe nem mutatkoztak mások előtt, kiváltképp nem a gábor-cigány rokonság előtt: alaposan megfigyelhettem hogyan fonják többszörösn rakott kontyba a hajukat, hogyan tekerik magukra a sűrű ráncokba rakott szoknyájukat, kötényüket.

Míg a magyar és a román nőket az ápoló nők hol több, hol kevesebb türelemmel tanították szoptatni, addig ők már mindent tudtak. A legnagyobb természetességgel szoptattak, fejtek, egy panasz szó sem hangzott el, hogy berepedt volna a mellük, hogy fájna a gátsebük. Pedig fájni fájhatott: abból amit elmondtak, bizony nekik nem járt olyan körültekintő gátvédelem, mint nekünk "fehéreknek". Sokukat másodszor is megkaparták, mert szülés után "véletlenül bentmaradt" néhány szövetdarab. De iszonyú fegyelmezettséggel, és természetességgel viszonyultak a saját testükhöz. Senkit sem kellett rábeszélni a szoptatásra, senkire se kellett szigorúan rászólni, hogy fejjen lelkiismeretesen.

Mindezt azért írom le ilyen hosszan, mert élmény volt, hogy egy igazi, ösztönös, zsigeri női közösségbe kerültünk. Szorongások, testkép-zavarok nélkül: mellre tettem én is Ágnes, és néha jól belemosolyogtam az arcába: mert "mi nők" ezt így szoktuk, és "mi nők egymást közt" így vagyunk.

Tudom, tudom, sokaknak rossz élmény a szoptatás, a szülés. De elgondolkodtam azon, vajon ha mi, "fehér nők" is úgy növünk fel: hogy kisgyerek korunk óta látjuk, hogyan kell szoptatni, a saját mellünket kezelni, szülési, gyermekágyi fájdalmat  mozgással, ringással, ringatással enyhíteni, akkor is ennyi lenne a rossz érzés? A kudarc?

Persze a cigányok között is vannak gondok, ott is felütheti a fejét a rosszkedv, vagy mondjuk a babyblue, de erre is megfelelő válaszok születnek. Egyik délután elkezdett őrjöngeni egy nő, mert nem engedték haza. Otthon négy kicsi gyereke várta, sírt, kiabált, teljesen magába zuhant, a gyerekével sem foglalkozott. Már mindenki meg volt ijedve, mi lesz ennek a vége. És akkor ölbe vette a magára hagyott, kétségbe esetten síró gyermeket egy marosszentgyörgyi gábor-menyecske. Csendben, alig szólt hozzá, nem gügyögött, nem vajákoskodott, csak rátette a kezét, finoman ringatta: anyja helyett anyja volt néhány órára. És ahogy csendbe maradt a gyerek, lassan megnyugodott az anyja is, néhány egyszerű emberi gesztus vetett véget az elmebajnak.

Nem sokkal azután, hogy ebbe a "cigány" kórterembe kerültem, megjelent egy nővér, és megkérdezte, hogy bírom a környezetet, át akart vinni egy "fehér" kórterembe. Először felháborított a magatartása, rá akartam szólni, ki kérni magamnak az ő fensőbbrendűségi érzését, azt a cinkos szolidaritást, ahogy engem másik fehért kezelt, de aztán rájöttem: nem értené, mi bánt. Mosolyogtam, mondtam, hogy jól érzem itt magam, és valóban jól éreztük magunkat Ágnessel. Éjjel csend volt, nyugodt, jóllakott gyerekek voltak a szobatársaink, ha fel is ébredt valaki szopni-szoptatni, csendben, gördülékenyen megoldódtak a dolgok. A szomszéd korteremben volt egy csecsemő, aki megállás nélkül üvöltött: oda akartak helyezni...

A kórteremben eltöltött négy nap, leszámítva azt a tényt, hogy végig a disszertációt bogarásztam (már kivéve, ha a cigány asszonyok duruzsolását hallgattam) nagyszerű volt, hosszasan búcsúzkodtunk egymástól a végén. Sajnálkozva állapítottam meg, hogy a kórházakban csak kincstári pap és tanár van, kincstári antropológust nem helyeznek szolgálatba, pedig igazán gazdag terepe lehetne ez a megfigyeléseknek.

Egy bölcsességet hoztam el hosszabb távra Mîndrától. Egyik este még javában vertem a laptopot, amikor benézett a szobába a nővér, és aggodalmasan megjegyezte: "jaj meg ne lássa a főorvosasszony, hogy mit csinál", és valami olyasmit motyogott, hogy használom a villanyt, vagy mi a bánat. Hirtelen nem is értettem, mi a probléma, de Mîndra, akit hozzáedzettek, hogy kitalálja mások kínyját-baját-parancsszavait megmagyarázta. Akkor lenne igazi a kórház - mondta - ha mi betegek, ellátottak, nem is lennénk benne. "Mennyivel könnyebb dolga lenne az orvosoknak és az ápolónőknek"

3 komment

2010.10.10. 22:40 tsetten

Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva

Elnézést mindenkitől, akinek nem jeleztem, hogy Meskének majdnem igaza lett, és a 35 hét plussz 2-ik napon megszületett Ágnes lányom, de a négy gyerek mellett sok sok egyébb feladat is akadt, hát röpül az idő.

A szülés bár nem váratlanul, de nagyon gyorsan történt, az előtte lévő napok (csakúgy mint Gábor esetében) valami másik dimenzióban teltek. Nem volt most időm magamba roskadni, mert végig dolgoztam, de ahogy közeledett a pillanat, úgy fordultam befelé. A 34. hét vége felé megijedtem, mert úgy éreztem, a gyerek nem mozdul úgy, ahogy kellene. A 35. héten volt esedékes az orvosi vizsgálat, de én néhány nappal korábban elmentem Sz.B.-hez, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy bő két ujjnyira nyitva a méhszájam és azonnal beutalt a kórházba, azzal az ígérettel, hogy ha befekszem, még egy hét haladékot tudnak adni.

Én pedig nem feküdtem be. Így visszagondolva, nem is tudom miért? Talán a napok óta elhatalmasodó pszichózis miatt? Vagy a folyamatban lévő nagy volumenű munkáim nyomasztottak? A családi körülmények (Nagyanyám, aki sose tudta, mi a feladata, hol a helye, hát persze hogy ezekben a napokban kezdett el haldokolni)? Becsomagoltam a táskámat, és vártam. Nem tudom mire. És kire.

Néhány nap múlva, a 35 hét második napján, pondosabban ez előtti nap éjszakáján egész éjjel dolgoztam egy disszertáció javítása-újraírása volt a feladatom, rettentesen türelmetlen megrendelővel. És egész éjjel dolgoztam, valami furcsa makacsság szállt meg. Másnap délelőtt, ezen a bizonyos második napon még elkezdtem a rendes műszakos munkámat a lapnál, megvolt a lapértekezlet, megkaptam a témákat. Így visszagondolva voltak fájásaim, járni már alig tudtam, de magamhoz hűen nem tudtam a fájdalmakkal mit kezdeni. Nem is tudtam sem felismerni, sem elismerni őket: nem akartam gyenge lenni, azt hiszem ez működött bennem.

Ha délben nem veszem észre, hogy gyengén ugyan, de vérzem, nem indulok kórház. De észrevettem, és ezért Cs.vel útra kerekedtünk. Mire beérkeztünk a kórházba, már 5 percesek voltak a fájásaim, és mint kiderült hat ujjnyira voltam nyitva. Mint máskor, most sem volt "fogadott" orvosom, habár Sz.B. betegeként kerültem nyilvántartásba, és mivel ő itt a főorvos, ezért meglehetősen körültekintően kezeltek a kórházi alkalmazottak. Egy fiatal fiú, 24-25 éves rezidens, és egy idősebb szülőnő vett gondozásába. Mire felértünk a 9 emeleti szülészetre csak az járt az eszemben, hogy nekem kell irányítani az eseményeket, minél nagyobb az önállóságom, annál nagyobb a biztonságunk, nekem is, meg a gyereknek is. A vajúdóban vártam, hogy valóban beinduljon a szülés, a szülésznő többször bejött, mondta hogy szeretné, ha gátvédelemmel szülnék, és hogy működjünk együtt. Én is szeretném, gondoltam és közben igyekeztem befelé figyelni. Közben felötlött bennem, hogy mennyire rossz volt, hogy a Gáborral a kitolási szakaszban kellett átsétálni a vajúdóból a szülőszobába, lépni is alig tudtam. És arra gondoltam, nem várom meg a kitolási szakaszt, előtte átmegyek. Szóltam a szülésznőnek, közben meg szórakoztam kicsit magamon, hogy sakkozok a fájásokkal. És átmentünk a szülőszobába, ahol, bár nem indult be a kitolás, azért figyelte az orvos a fájásokat, és amikor kellően intenzívnek érezte, szólt hogy nyomjak. Dilemmáztam, tudtam, hogy nem most kell, hogy várni kéne még. Figyeltem a szülőszoba előtti folyósót (hát persze, hogy nyitva volt, a műszak jött ment, végülis mi történt? semmi, csak egy nő a sok közül éppen szült). Lamentáltam, hogy vajon, kell-e a szülőágy, vagy ráérek-e még itt vajúdni, húzzam-e az időt, vagy inkább kövessem az utasításokat. Végül úgy döntöttem, nem vitatkozom, ha azt mondják szülünk, ám legyen. És nyomtam. Az orvos, és a szülésznő kedvesen bár, de nagyon határozottan beszéltek velem. Azt hiszem, ezt tanítják az egyetemen, hogy ilyenkor hogy kell észnél tartani a szülőnőt. Kellő hangerővel, felszólító mondatokban. Valami ilyesmi. Bekötötték a lábamat a kecskébe, ekkor kicsit elnevettem magam. Néztem a lekötözött végtagjaimat, és arra gondoltam, hogy fél órával korábban azzal a feltett szándékkal érkeztem ide, hogy én irányítom az eseményeket. És ott feküdtem a szülőágyon, leborotválva, lekötözött lábakkal, kiterítve, parancsszavak között, egy kamaszkorából alig kinőtt orvossal és egy katonás szülésznővel, és úgy tettem, mintha az utasítások szerint működnék. Nem érzékenyültem el, nem estem pánikba, nem esett mindez rosszul: túlélésre játszunk, ezt gondoltam, és nyomtam. Egyszer, kétszer talán? Nem tudom. Ágnes nehezen, de nagyon gyorsan született. Nyakán - csakúgy mint Gábornak - neki is ott volt a köldökzsinór, amelyen még csomó is volt, burokban jött a világra. Azonnal felsírt, azonnal elvitték. Jóformán nem is láttam. A gátvédelem majdnem sikeres volt, egy vagy két öltést ejtett az orvos, hogy a felszíni sérüléseket kezelje. Úgy dolgozott, mint egy szabó, de ekkor már nem nagyon volt önuralmam. Iszonyatos menekülhetnék jött rám a rozsdás, inogó kecskén, a madzaggal lekötözött lábaim közül nem akartam nézni, hogyan tesz vesz ez a fiatal srác. Arra gondoltam, te jó isten, mi minden történt ezzel az én szegény testemmel az elmúlt hónapok, az elmúlt évek alatt, mit is keresek én itt, de főleg mit is keres bennem ez a férfi, mit matat? És arra is gondoltam, el kell tekintenem most mindettől, félre kell tennem az örömömet, kivárni amíg elbújhatok, és igazán örülhetek a gyereknek, akit annyit féltettem, akit annyira vártam, és örülhetek magamnak, a szülésemnek. Végül visszavezettek a vajúdóba, iszonyatosan kezdtem fázni a fáradtságtól. Egy vastag takarót húztam magamra, közben új szülőnők jöttek, új vajúdások kezdődtek. Én pedig igyekeztem visszapergetni a pillanatokat, amelyeket addig nem tudtam átélni. Befordultam a falfelé, becsuktam a szemem, és kikapcsoltam a füleimet, hogy legalább belül, lélekben csend és nyugalom legyen, hogy lehessenek olyan emlékeim, amelyek majd elővehetőek. A gyereket csak órák múlva hozták oda hozzám, azt hiszem, nem volt rá idejük hamarabb. Majd lassan összeszedtem magam, lelkileg is, felhívtam Cs-t, hogy elmondhassam megszületett a lánya. Majdnem egy óra telt el a szüléstől, amely összesen nem tartott fél órát. A belső időm lassabban telt, mint a külső, fizikai idő. És igen, minden rendben ment, és mindenki - a gyerek is, én is - biztonságban volt, és még csak különösebb kórházi gorombaságok sem történtek, szakszerű ellátást kaptam. De valami, valami nagyon hiányzott. Nem, nem az alternatív szülőpózok. Nem a komfort. Nem az apás szülés. (De, rossz volt, hogy Cs távol volt, hogy vadidegenek vettek körül, de ez a távolság is, ez a hiány is leküzdhető, feldolgozható.) Még csak nem is a személyesség. Az egyszerű csend hiányzott. Az a lehetőség, hogy elbújjak, mint egy állat. Ezt a csendet nem lehet visszavételezni.

Folyt köv.

3 komment

2010.09.14. 21:10 tsetten

Iskolakezdés, még szülés előtt.

Címkék: imrológia mikisztán

A hétfői iskolakezdés előtt Imre már vasárnap délután abszolválta a hasmenéses idegesség minden tünetét. És másnap reggel 6-kor jött költeni, hogy nehogy elkéssünk a tanévnyitóról. Persze nem esett messze a fámtól, mert én meg mindenkinek kiosztottam az ukászt, hogy nyolcra bent kell lennünk az új suliba. Úgyhogy élesre fényesítve haptákba vágta mindhárom fiam magát, és háromnegyed nyolckor már Nyuszi M. és T háza előtt tomboltunk, megróvóan néztünk rájuk, hogy ők még nincsenek kész és elképesztő lendülettel nyomultunk az új iskola felé. Amelynek udvara félreérthetetlenül, leforrázóan üres volt. Még egy bolhás veréb se ugrált rajta, nemhogy kósza iskolakezdők szállingóztak volna. Végül Imre és Miki, kifényesítve, tisztára vikszolt fülekkel, 15 miliméteres frizurával becsörtetett az iskolaépületbe, ahol a sokadik folyósón legnagyobb örömükre és megkönnyebbülésükre élő emberre bukkantak: egy takarítónőre. Szegény annyira döbbenten nézett a hajnalban becsöngetésre váró hapsikra, hogy nyuszi T szerint nem tudta eldönteni: ezek a gyerekek még júniusból maradtak hátra, vagy már a szeptemberi berepülők? Végül megtudtuk, hogy az iskolakezdés tízkor lesz, ezt az információt rajtunk kívül több száz család beszerezte, vajh mi vajon miért nem? Zavarunkban elgurultunk egy közeli kiskocsmába, ahol épp a helyi alkeszek gurították le az aznapi első, vagy második rövidet, és ott békés családi idillbe megvártuk, hogy tényleg kezdődjön meg az iskolaév. Amely persze baljóslatúan kezdődött. Imre genlemanlike próbált bemutatkozni az új osztálytársaknak, akik azonban zavarba jöttek az angolos bemutatkozástól és kéznyújtástól, vihorászva szaladtak előle. Ő meg kissé megdöbbenve nézett maga és az új év elé, már rögtön első nap tudta: egyetlen szerencséje, hogy az osztályban van két régi ismerőse: Peti és Gábor, ő bennük bízva kissé nehéz szívvel de nekilendült a tanévnek. Miki új osztálya sokkal barátságosabb és kedvesebb, az új tancinéni is pontosan tudta, hol és mennyire kell bátorítani az újfiút. Én pedig csak azon izgultam, bár az első két hétben bírjam ki valahogy a srácok mellett. Nem volt könnyű dolgom: Imre délután, Miki délelőtt jár váltott műszakba, Cs. három műszakba dolgozik, úgyhogy naponta legalább négyszer meg kellett járni a várost. Gábor pedig, mint egy elkötelezett gibbongyerek, le nem száll a nyakamról, úgyhogy a kiküldetések vele súlyosbítva zajlottak.

Szólj hozzá!

2010.09.12. 21:57 tsetten

34

Címkék: anyu

Nem hittem volna: de megértük egyben. Fogalmam sincs meske mire alapozta, hogy összejön a 36. hét is, de most már el tudom képzelni. A gyógyszer, amit izomlazítóként Szabou Béla adott, remekül hat. Ennyin múltak volna az eddigi koraszülések????  És most, ezekben a napokban kezdtem tényleg örömmel, és szorongás nélkül élvezni a terhességem. Nem is tudom, mit várjak, hogy legyen már vége, vagy ne legyen:). Fura, hogy most már milyen erőteljes mozdulatokkal mozog, "ekkora" terhes nem is nagyon voltam még.

Mindegy, hálás vagyok nagyon. Nem is tudom minek. Csak úgy, hálás vagyok.

7 komment

2010.09.12. 21:53 tsetten

Az új tanév

Címkék: skóla

Az új tanévet új iskolában kezdjük. Imrééknél ugye, szomorúan ért véget a tanév, hát menekülőre fogtuk. Mikiéknél felbomlott a kísérleti osztály, kevés volt a gyerek, úgyhogy ezért kellett eljönni. A 2-es iskolát választottuk, vagyis inkább Zs én már beletörődtem, hogy nincs jó és jobb választás a romániai tanügyben. Meg különben is: akármit is hoz a tanügyi rendszer, mi ragaszkodunk saját magunkhoz. Úgyhogy erre a tanévre a következő szempontok szerint készülünk:

- az iskola fontos része az életünknek, de nem a főszereplője.

- megpróbálunk teljesíteni, de nem esünk kétségbe, ha nem sikerül. a kudarcot helyi értékén kezeljük, és tanulunk belőle.

- a fő cél nem a jó jegy, hanem a motiváció. azért csinálja, mert szereti, nem azért, mert féli. a lényeg, hogy legyen motivált. érdekelje valami, ismerje önmagát, a saját kíváncsiságát, és tanulja meg kielégíteni ezt a kíváncsiságot

- az iskolai információk, a tananyag nem ér véget az órákkal, hanem folytatódik, valszeg izgalmasabban in real life, és megpróbálunk a nyomába eredni.

- sok jó könyv, sok jó kirándulás, jó nagy dumák, és minél több emberi kapcsolat: ezzel párnázzuk körül az oktatási intézményt. hát ha kevésbé fáj:)

Szólj hozzá!

2010.09.12. 21:39 tsetten

A tábor

Így a vakáció utolsó estéjén - nálunk holnap kezdődik az iskola - mérleget vonunk a nyárról. Ezen a nyáron sem mentünk el nyaralni. Volt egy Csíkszeredába ruccanás, meg néhány apróbb kirándulás. Zs vitte őket Nagyváradra nagyszülőkhöz (N-N), meg ők is elmentek kirándulni: Hargitára élményparkba kis és nagy Jancsiékkal (elvált apukák fiúkkal, menő ötös).  Nem sikerült viszont eljutniuk a Balatonra, pedig tervezték, Mikinek viszont nem adtak útlevelet, mert így fennálásának tizedik évében derült ki, hogy nincsenek rendbe személyi okmányai, és az okmánycsere túl hosszú idő. Rendszeresen jártunk viszont vikkendre fagyizni, voltak dumálások, katanozások. És reményteljes ősz elé nézünk, nagyon sok jó változás van itthon, egzisztenciális értelemben (CS egy hős), úgyhogy szerintem megúsztuk a mélyvizet, és látszik a part. Optimisták vagyunk, legalábbis.

A nyár abszolút nyereménye, hogy Zs kitalálta, menjenek el a fiúk Pálpatakára néptánctáborba. A tábort egy zseniális házaspár szervezte. Na most kell nagyon figyelni: a Korond közelében lévő néptánctábort Akio Hayashi és felesége Kata szervezte, és nagyjából ők is vezényelték le. Akio Hayashi egy Erdélybe szakadt japán ember, aki - ki érti ezt -beleszeretett ebbe a környezetbe és mindennel foglalkozik, ami emberi. Van négy gyerekük: három lány és egy kis 7 hónapos fiúk, ezzel a négy gyerekkel és még kb harminc másik gyerekkel indultak útnak augusztus 3O-án, egy kis rozoga autóbusszal. Mikor felültettem a srácokat és figyeltem, ahogy a lélekvesztő dugik telik mikroszkóppal, házi lekváros üvegekkel, és mindenféle barkácseszközökkel, akkor kicsit átfutott az agyamon, hogy nem vagyok-e én elmebeteg, ilyen helyre elengedni a gyerekeket? Nem, nem számolták meg hogy hányan vannak, csak mosolygott mindenki, meg élte a pillanatot. Aztán elmentek Korondig, ahol várta őket egy traktor (!) mert a célállomás-tanyára személyautóval nem lehetett eljutni. A traktor vitte a sok befőttes üveget és a számolatlan gyerekeket, meg a két (vagy három) felnőttet egy olyan helyre, ahol térerő sem volt, csak valami dombtetőn, ha megfelelő szögben tartották a mobilt. és ott éltek a fiaim egy ilyen kommunában, életükben először maguk uraként. Főzni Akio felesége főzött - meg a gyerekek, ez utóbbiak mosogattak, és látták el magukat kb tíz-tizenkét éves figurák. És tanultak mindent egy hét alatt, irányították a saját életüket. Gőzöm nincs, komolyan gőzöm nincs, hogy hogy tudták Akioék megúszni botrányok, feszültségek nélkül. Minden esetre a fickók nagyon vidáman jöttek haza, hellyel közzel mindenük meg volt (vagyis gondoskodtak magukról), tele élményekkel.

A következőket mesélték el:

- senki sem verekedett (! - szóval gyerekközösségben is meg lehet oldani, de meg ám, hogy ne legyen agresszió)

 - az egyik legszimpatikusabb fiú legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy szereti a pókokat, a pókoknak azt a kedves kis gömblyét (szóval a fóbiák legyőzhetőek, és minden dolognak van szebb és mégszebb perspektívája)

- Miki imádott főzni

- Imre nem imádott főzni, viszont segített Akionak fát hordani

- Miki nehezen bírta a túrázást, de a többiek lelkesítésére végigcsinálta a kitűzött teljesítményt.

- Majdnem végig esett az eső, ennek ellenére remekül érezték magukat. (Sok gyerek összezárva sem érzi rosszul magát, ha lekötik őket)

- Sokat énekeltek, meg táncoltak, meg is tanultak valami zsidó szerelmi táncot (???? - naná, Korond mellett, Székelyföld határán, a japán Akiótól, értem én ezt :) - minden eseetre eszembe jutott Ildikó néni, aki szerint a románok nem kántálnak...)

A hazajövetelük volt meglehetősen izgalmas, a megadott időpontban ugyanis nem jelent meg az autóbusz a megjelölt helyen. Én a tábor ideje alatt alig tudtam elérni telefonon őket, az egyetlen működőképes mobil az utolsó három napban nem válaszolt. Miután egy órát vártam a gyerekeimre, akikről azt sem tudtam, hogy hol vannak pontosan, és kikkel, elszakadt a cérna. Beültünk Mátéval a kocsiba autózni, és azon agyaltunk, menjünk el a rendőrségre, és tegyünnk jelentést, hogy ismeretlen tettesek ismeretlen helyre vitték ismeretlen időpontban az ismerős gyerekeinket.

Aztán egyszercsak csengett a telefon, Akioék voltak, hogy várnak ránk, kicsit késtek, de minden rendben. Mit is mondjak, útban vissza a buszállomásra átfutott az agyamon néhány sárkány-köd, hogy is fogom letépni valakinek a fejét. Aztán ott állt Akio, Kata és a fiúk és mosolyogtak, és minden olyan nyugodt volt, és élmény teli. És én olyan szánalmasan szorongó kelet-európainak éreztem magam velük szemben, hogy inkább én is átvettem ezt a mosolygós akármilyenazéletmijóléljükmeg érzést és azóta is végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen élményük volt a nyáron.

Itt Akio épp román táncot tanít kis román gyerekeknek. Multikult:)

 

 

 

 

 

 

 

 

1 komment

2010.09.04. 12:56 tsetten

Az apák hogy lesznek?

Címkék: cs

Cs. nem az a zsigeri apa, aki feltartóztathatatlanul nyomul a szülőszoba felé, kezében köldökzsinór vágásra élezett ollóval. Aki helybőlugrásból gügyög, pelenkázik , büfiztet és bérletet vált a játszótérre. Nem, Cs. valahonnan mélyről kezdte ezt az apává válást, gondolom még sok-sok előző generáció mélyéről, és apró elemekből építkezik. Stabilan. Mostanában szoktak menni Gáboral, mint alfahím az alfahímmel ide-oda. Csak nézem őket, ezt a kétszemélyes, összecementezett férfifalkát, és érzem, hogy akkor most itt van egy világhatár, amit én, mint nő nem fogok átlépni. Ilyenek a szabályok itt nálunk a vadonban. :)

Szólj hozzá!

2010.09.04. 12:40 tsetten

Gábor, mint a hatalom akarása

Címkék: gábor

A kis, inkubátorból intenzív nehézségekkel kivakart öklömnyi Gábor az elmúlt két év és két hónap alatt családunk legimpulzívabb, legöntudatosabb figurájává nőtte ki magát. Kb pont 3 hete beszél, szinte mindent mond, de utasítani (gyere ide, menj oda, adj ezt vagy azt stb) még mindig gesztusnyelvvel utasít és mond. Tesóival imád csapatban együttműködni, de azért elvárja, hogy övé legyen az utolsó szó. A szelíd bátyjai sajnos ezt minden további nélkül tűrik. A játszótéren szemrebbenés nélkül nyomul mindenki előtt a csúszdán, a hintán. Kacag, ismerkedik, felszabadult, falkavezér. Mivel Imre és Miki teljesen más figura, csak nézem, hogy na ez a gyerek vajon melyik bolygóról jött? És nem tolerálja, hogy valaki egyen a társaságába, és ő nem. Csupa életösztön, mindent mindenhol mindenkor megeszik. Azt is teljes életörömmel, habzsolós egzisztencia.

Ja, és hát alig nőtt ki a földből, de valami rajzfilmből (vízcseppmester? minimaxon?) megtanult karatézni. Egyik reggel bambán iszom a kávémat az ágyban, még ilyen őszi köd és dimenziótlanság, és azt veszem észre, hogy a gyerek áll a szoba közepén, kis zöld kezeslábas pizsamájában, torzomborz fejjel (hajat nyírni nem enged) és tajcsizik, vagy mi. Emeli a lábát, a karjait, és rituálisan visít hozzá. Hogy is van az a mese, hogy megszületik a kis babszem Jankó és hét nap alatt annyit nő, mint más hét év alatt? Alfahím.

2 komment

2010.09.04. 12:29 tsetten

33

Címkék: anyu

Ó Istenem, holnap már 33 lesz, annyira nagyon örülnék. Ha nem lennék a szokásos szorongó fickó, aki most meg azt lesi, hogy vajon eleget mozog-e ez a gyerek, elég ütemben nő-e a hasa, és jajistenem, vajon nincs-e valami új probléma. Na de mondjuk, hogy nincs. Vagy hogy odafigyelünk. A dokitól kapott izomlazító remekül működik, azóta nem feszül annyira a méhem, lehet, hogy ez segített idáig. Az újabb target a 34. hét, be jó is volna.

Gondolkodom sokat ezeken az én koraszüléseimen. Vajon, nem lehetett volna megelőzni ezeket? Soha nem utaltak kórházba. Mert anatómiailag sose volt indokolt. Széles medence, csípő, látszólag jól fejlett méh, és mégis mindig bekövetkezet váratlanul, rohamosan. Most az egyszer kaptam ilyen izomlazító gyógyszert, noha mindig mondták, és látható volt, hogy az izomtónusaim szokatlanul aktívak, nem csak a méhem, hanem minden izmom állandóan feszül. És ez mondjuk, csak az én problémám. De mi van a többi koraszülő nővel? Azt olvastam, hogy a koraszülések száma exponenciálisan nő. Egyre több gyerek jön világra nemhogy a 37. de a 34 sőt a 28. hét előtt. Miközben ugye, a terhesgondozás az magániparággá vált, a nők többsége főállásban rohangál ultrahangról kontrollra, és vissza. Mi a fene történik? Egy rémálom ez a koraszülés. Eddig három terhességet csináltam úgy végig, hogy állandóan rettegtem a koraszüléstől, és összesen 18 terhességi hetet "spóroltam" meg. Azért ez így nagyon nem jó.

Most, jobban megfigyelve magam, annyi "hibámat" állapítottam meg, hogy a négy terhesség előtt egyetlen egyszer sem tudtam átadni magam a semmittevős gömbölyödésnek. Egyrészt nem olyanok voltak az életkörülményeim, másrészt alkatilag se vagyok képes arra, hogy üldögéljek egy hintaszékben és várjam, hogy leteljen a kilenc hónap. Harmadrészt, az én környezetemben mindig is megszólták az ellustuló nőket, az volt az elvárás, hogy az állapotos nő ha nem is ugyanúgy, de teljesítsen, mint mindenki más. Első gyerekkel még lehet így csak a gyereknövesztésre koncentrálni - nekem akkor sem sikerült - de többel? Most igyekszem feküdni, ha mozgok, akkor sem feszegetem a határokat, de érzem, hogy ez koncentrációt igényel, önfegyelmet.

2 komment

2010.09.04. 12:17 tsetten

Válasz mindenkedvesnek

Drága ismeretlen és ismerős barátaim

körülbelül január óta, mióta ez a történet itt kerekedik, hogy plasztikusan fogalmazzak, nem voltam olyan lelkiismeretes kommunikátor, mint amilyennek szeretném hinni. Van akit nem hívtam vissza, a legtöbbeknek nem mondtam el, sokakat nem kerestem meg, vagy nem írtam smst, a kommentekre se reagáltam személyesen, szóval gyűlik a vaj a fülem mögött. Ezúton kérek mindenkit, hogy ne haragudjon, de nem tudtam kezelni rendesen ezt a történetet, valszeg a sok sok szorongás miatt, se panaszkodni, se csicseregni nem akartam. Na de, ezúton köszönöm, akik mégis írtak, hívtak, esmeseztek, ragadszkodtak - bevallom  nagyon nagyon nagyon jól esik. És remélem, hogy most jönnek a csicsergéses, barátságos szép hónapok sok sok üzenetváltással meg mindennel.

with love, csetten

ps. különösen bocsánat az Ildikóktól: Hilditől, akinek meg se látogattam legkisebb decemberben született lHelga lányát, mert nem akartam a bennem lévő bizonytalanságokat transzponálni. Mildikótól, akinek jóliusban született Bora Mária lányát, és nem néztem meg gyönyörűséges vidéki régi új házát, pedig ő mindig mellettem volt gondolatban, szóban és cselekedetben is. Lilditől is bocsánat, aki nekem azonnal elmondta az ikreket, és a legtúlterheltebb időszakban is jelentkezett, én meg nem. Na, hát van egy kis kommunikatív handikeppem. És sorolhatnám a méltánytalanul mellőzött nem Ildikókat, de őket nem tudom ilyen szép logikus sorrendbe összeszedni, úgyhogy inkább nagy általánosságban bocsánat

Szólj hozzá!

2010.08.24. 20:42 tsetten

Hogy mit szóltak

a fiúk. Háát, hozták a formájukat :).

Miklós mélyen magába roskadt, azt hittem elszomorította a tesó-hír. De kiderült, hogy az bántja, hogy az utóbbi hónapokban örült, nem csak ő eresztett pocakot, hanem én is. És megnyugtatta magát, hogy biztos genetikai alapon pocakosodunk. Így most elismerte nyilvánosan, hogy gömbölyded. És miután elismerte, utána felszabadult és nagyon kezdett örülni a tesónak. És hátba veregette Gábort, és közölte: "Most már te is bátyj leszel, öreg!"

Imre elbújt a szemüvege mögé, és titokzatosan csak ennyit mondott: "végre lesz egy kémünk". Ez egy történelmi mondat, később majd megmagyarázom.

Gábor már hónapok óta tudja, ezért fetisizta viszonyba került a hasammal. Intenzívebb időszakokban megpróbál ugrálni rajta, lírai hangulataiban simogatja, és ismételgeti, hogy baba-baba. Ma a rendelőben pedig összehúzott szemöldökkel, hosszan vizslatta azt a dombor-nyomású ábrát, amelyen egy kettévágott terhes nő volt látható, hasában egy szakszerűen beékelődött csecsemővel. Azt hiszem, összeállt benne a kép. Tegnap találkoztunk Szabou Robiékkal, akiknél nem véletlenül ott volt Szabou Gellért is, gyönyörű, kékszemű, kiegyensúlyozott öt hónapos kiskrapek, és Gábor nagyon barátságosan simogatta: láttam rajta, hogy gyakorol.

 

1 komment

2010.08.24. 20:35 tsetten

A bűvös 32

Igazából azt akartam írni, hogy a bűvös 34, de abban már nem is merek reménykedni. Ma voltunk orvosnál, és sajnos a történelem immár negyedszer is ismétli magát: nyitva nem csak a külső, a belső méhszáj is. Sz. B. azt mondta, meg se mer vizsgálni rendesen, mert ha nagyon macerál eléri a baba fejét. Így aztán azt szeretném megérni, hogy bár a Gábor terhességi koráig kihúzzuk, ami ugye 32 plussz 5 nap volt, és most tartok a 31 plussz 3 napnál... Igazából az lenne a csodás, ha a 34. hetet elérnénk, mert akkor ugye már érett a tüdő, most kezdődik a versenyfutás az idővel. És annyira, de annyira nem akartam ezt. Persze mondhatom, hogy ne legyek telhetetlen, mert már nem a 26-ik héten, nem a 28-ik héten járunk, hogy ez már majdnem jó, reményteljes terhességi kor. De közben ott motoz a fejemben a PIC-en töltött időszakok emléke, az a sok kényelmetlen tudás, ami felhalmozódott bennem. Istenem, még három hetet adj így. Kérlek.

Amúgy a bentlévő, kinek nevét mint megnevezhetetlent, és ezért felbecsülhetetlent ki sem mondom, picurka, és törékeny. Gábor ekkor sokkal nagyobb volt. Becsült súlya 1621 gramm. A remek remek hír, hogy az agykamra tágulatot már nem észlelte Sz. B., és azon kívül, hogy kisebb egy picivel súlyra a koránál (egyébb méretei megfelelnek az "előrírásoknak") semmi gond nincs.

Szigorú ágynyugalom van most, ezt idegileg is nehezen bírom. Kaptam izomlazító gyógyszert, és várunk és reménykedünk.

(A szigorú ágynyugalomról annyit, hogy jövőhéten helyettesítek egy kollégát, igaz ágyból, párnák és laptopközt. És holnap idejön a fél szerkesztőség,és itt is marad négy napig, mert akció van a városban. De hát majd ellesznek, én aztán se a rendcsinálásból, se a vendéglátásból nem csinálok most gondot. )

2 komment

2010.08.21. 14:56 tsetten

Akkor itt

Sok sok nagyon kedves levelet kaptam, hogy miért nem folytatom a blogot, és én nem válaszoltam egyikre sem, vagy ha válaszoltam, akkor talán csak annyit, hogy majd. Hát akkor most majd van. Eddig azért nem írtam, mert nagyon nem tetszett ez nekem, hogy publikus ez a blog, elejétől fogva tudtam ugyan, hogy publikus, de valahogy eddig el tudtam ettől tekinteni, és a nyáron meg nem tudtam eltekinteni. Most meg valahogy megint nem érdekel. Nem mintha a kedvesolvasó iránt lennék érzéketlen, csak nem vagyok egy public face.

A hírek röviden: a 31 hetet töltöm holnap. Erről sem írtam, meg nem is beszéltem senkinek. Több okból: egyrészt mert valahogy nem voltam kíváncsi arra, hogy ki hogy reagál (te jó isten, négy gyerek...). Másrészt, mert közben dolgozom (itthon, javarészt ágyban, de mégis dolgozom), és szülés után is dolgozni fogok, egy sor macsó fickóval, akik a gyerek gondolatától is hidegrázást kapnak, és én arra pláne nem voltam kíváncsi, hogy ők mit gondolnak. (Mikor Gábort vártam, ők voltak azok, akik röhögve megbeszélték, hogy biztos azért született harmadik gyerekünk, mert nem ismerjük az óvszert. Hát most nem röhincséltek.) Harmadrészt: féltem. Féltem, hogy megismétlődik, ami tavaly, hogy koraszülés lesz (ettől most is félek, de már nem annyira), hogy valami baj lesz. Valahogy belül akartam óvni ezt az egészet. Negyedrészt: szerettem volna ezt minden külsőség nélkül, édelgés nélkül magamban megélni. Semmi "pocakfotó", meg kismaminyafi. Teltek a hónapok, és csak én tudtam, meg Cs. meg Gábor, mert Gábor. (Meg Meske és Ingrid, mint blogszövetségesek.) Gábor elől ugye nem lehet az ilyesmit eltitkolni, az angyalt is csak ő látta tavaly karácsonykor, csak nem mesélt senkinek róla, mert ugye annyira még nem tud beszélni. Nagyon megbízhatóan titoktartó fickó. És jó volt így ez, a csendes gyereknövesztés. Akkor most jön az a kérdés, hogy kisfiú, vagy kislány, de erről nem nyilatkozom, majd after. De legalábbis a keddi ultrahangot megvárom:)

9 komment

2010.05.27. 23:04 tsetten

Megvolt

Tegnap megműtötték Gábort, két hónapot vártunk erre a műtétre, és nem is tudom, hogy azért-e mert tényleg közbejött valami, vagy mert mi húztuk az időt, kifogásokat keresve. Az események tegnap is csak sodortak magukkal, betántorogtunk a kórházba, fél óra késéssel, majd nem találtam az iratainkat (például a háziorvos küldőpapírjának egyik oldalát, a személyimet stb), majd a legváratlanabb pillanatban beszippantotta a műtő Gábort kis zöld kezeslábas pizsamájában, amit én magam is csak nehezen tudok lehámozni róla. Nem tartott sokáig, húsz perc?, fél óra? Hozták a "targán", a kerekes kórház ágyon, hánykolódott nagyon. Mondták, hogy nehéz lesz az altatás után, de nem volt olyan nagyon nehéz, mint ahogy a többi gyereknek. Egy kicsit dobálta magát, az ölemben azonban megnyugodott, rámvarródott egész kórházi tartózkodásunk ideje alatt. Még wc-re sem tudtam kimenni, csak vele, igazán különös kis két kábú, két fejű lénnyé olvadtunk össze. Meghúzódtunk a sarokba, mint két veréb, sehogy sem tudtunk a kórházi környezetnek megfelelően működni. Én nem tudtam csevegni a többi anyuval, asszisztensnővel, Gábor nem tudott olyan harsányan nyafogni, mint a többi, mindennel joggal elégedetlen gyerek. Olvastuk a mesekönyveit, előről hátra, hátulról előre, rajzoltunk, majszoltuk a Nyuszi M. által behozott elemózsiát, vártuk, hogy teljenek a percek, az órák Nagyon lassan teltek, a gyereksebészet az egy ilyen lassú idős hely. Gábor csupa fegyelem, és élni akarás. Csak evett, és figyelt, figyel és evett. Pedig fájdalmai voltak, a cisztáját kis metszéssel szívták le a hasfalon kersztül, csúnyán bekékült, feldagadt. Időnként látom, hogy erős fájdalmai vannak, ilyenkor odabújik, vári, ha elmúlik, utána derűsen megy tovább. A kórteremben és a folyosókon kétségbe esve kerestünk néhány szines foltot, ábrát, rajzot,de nem talátunk semmit, a steril és szakszerű környezetbe már nem fért bele néhány gyerekrajz. Ez milyen furcsa? Találtunk végül egy reklám-macit egy fali mérleg mellett, meg egy húsz éves donáld-kacsa posztert az egyik ajtón, Gábor megelégedett ezzel a két rajzzal: órákon át nézte a végtelen fehér környezetben ezt a pár színes maszatot. Mintha csak ezek léteztek volna, s nem a szigorú fehér burkolat.

Aztán váratlanul ma kidobtak a kórházból, gyorsan kaptuk meg a kibocsátó papirokat, a család nem is tudott értünk jönni. Tébláboltunk a klinika előtt tanácstalanul sokáig. Itthon is a káosz fogadott, Cs. elutazott, viszont stabilan várt az elmúlt hét káosza, a mosatlan, a por a szőnyegen, az eldobált ruhák, a mai munka-műszak. A távozó Cs.-nek még odahesrsintettem valamit, amit nyilván nem érthetett. Benne volt az elmúlt kialvatlan éjszaka, a kietlen fehér folyósók, a műanyag pongyolákba beleizzadt fecsegő mamák, a gyermeksebészet munkaalanyai, a cisztaműtét duzzanata.

És most itt van ez az este, még minden ugyanolyan kaotikus, nem tudom, mi lesz holnap. Sajnálom Cs-t hogy így ment el, Gábort, akinek itt maradtak a fájdalmai. Viszont itt vagyunk, vagyunk, és ez ilyen élmények után katarktikus érzés, csak meg kell tanulni örülni neki.

3 komment

2010.05.17. 22:15 tsetten

Hóra rogynak kint a szarvasok

Vigyetek el engem is lassúzni srácok
vigyetek el innen, mert nem jön ide más
vigyetek el engem is lassúzni srácok, légy szíves

 

Elmentem ma a tisztázásnak szánt szülőértekezletre. A nagy leszámolásra. Velem. Nem akartam elmenni, hajnalban még arra keltem, ma Gábort műtik. De Gábor nem volt olyan állapotban, jövő hétre halasztották a beavatkozást. Délelőtt sikerült két nagyobb, délben két közepes sziklát arréb görgetni, s kora délutánra a kavicshordás is megvolt. Úgy döntöttem, elmegyek hát, számoljanak le. Velem. Azért is mentem, mert Ági mondta, hogy mi vagyunk az elefántok. Tartozom tehát neki, állati alapon.

A tiszta folt az, amikor a kiömlő vérre
ráesik a hó és öt perc múlva nincs
a tiszta folt az, amikor minden hófehérbe öltözik.

 

A szülőértekezlet, jaj, hát a szülőértekezlet az maga a rituális gyilkosság. A kis elviselhetetlenségek hirtelen felnőtt léptéket kapnak, a csökött kis egymásnakvetemedések magasan feszülnek. Sercegnek, szikráznak. Gyorsan ki- és leég minden, és mindenki. Már nem kérdés, hogy mitől olyanok a gyerekek amilyenek. Azért olyanok, mert a miénkek. Rejtett, sötét kis árnyaink. A. kezdte azzal, hogy B gyereke pornófilmet néz az apjával, és arról részletesen beszámol az iskolában. B nem volt ott, B megidézett gyereke is sötétebb lehetett így az átlagnál, szerencsétlen, ügyetlen kis bűnbakk. Por-nő fhilmehet! suttogták, szívták és fújták a konszolidált délutánjukon látványosan meglepődő anyák. Gurult ide oda ez a po-hor-no-hó, és én azon gondolkodtam, vajon miért érzem ezt a beszállingózó pohor-no-hót egyedül igaznak magam körül. (Pornó? Hát nekünk nincs is olyan. De van! Mindenkinek van, időnként beteszik a műsorba, ha nem is fizetsz elő. Nálunk aztá nem. Pedig van, Zs már tudja, mi az a leszbikus...) Aztán persze elült a szalonvihogással vegyes felháborodás és tetemre hívtak. Úgy, ahogy az a nagy, hatalmi könyvben elő van írva. Kiállítva, ujjal rámmutatva, körbe állva. Így megyen az, a leritualizálás. Visszaritualizálva. A formáját tudom, hogy megyen ez a nőkfalkában, csak hangom nincs hozzá, türelmem, és kedvem, és gusztusom, na az pláne nincs. Aztán persze kiestünk a szerepekből, villogtattuk a fogínyünket, a fogfehérünket. És Ildikó néni elmondta, hogyan nem történt a gyerekek elutasítása. Gátlás és szemrebbenés nélkül hazudott. Védte a bőrét. Magyarázta a bizonyítványát. Maszatolta a történteket.

Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok
köszöni az anyám, hogy lassúztok velem
Aggódik, hogy tél lesz, jönnek majd a bálok

és én otthon nézem a hóesést

 
Tudtam, hogy nem mondhatom szembe: hazudsz. Nincs kinek, nincs miért. Próbáltam szabályokra hivatkozni. Elvekre. Szokásokra. Húzni egyenes vonalat, hátha sikerül legalább annak mentén eltántorogni közösen az elviselhető közös minimumig. De kevesen értették.
 
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán
 
 
Senkit nem háborított fel, hogy gyerekeket aláztak meg, hogy fogalmunk sincs, milyen szakmai garanciák mentén, milyen tanterv alapján mit is dolgozott az akit pedagógusnak hittünk. A po-hor-no-hót újabb sziszegőszó váltotta fel a szá-hám-lá-hát. Kérni hogy merem? És miért? Hogy leadózza? Hát kinek jó az? És sze-her-zö-hő-dé-hést. Felfortyant nőtársaimban a Balkán. És akkor jött Á. és amit nekem képletekben, számokban, jogszabályokban és tantervekben nem sikerült elmondani, azt ő elmondta. Halkan, alig hallhatóan. Hogy mi van itt a gyerekekben, mindannyiunk gyerekében. Vágy és rettegés talán. Biztos. És a bunda rajtuk: magány.
 
És kinn már hull a hó, pont jön a télapó értem és bálba visz a szánkó és fülembe hajol egy táncosom, hogy jól mozgok és megcsókol, míg hóra rogynak kint a szarvasok.
 
Ildikó néni panaszként és magyarázatként elmondta: főleg a fiúk nem akarnak táncolni, ő nem is érti. Csak leülnek, vagy elszaladnak, főleg mikor van hova. Akkor hát elszaladnak. Főleg. Ott van az a nagy rémes tornaterem, a bordásfallal. És inkább azon csüngnek, mint az általa tovább adott mozdulatokon. Mert nem élvezik barátom, azért. Mert fogalmad sincs, mi lenne itt az öröm. Azért. És hogy Imrét, hát Imrét azért kerülik a lányok, mert táncórán rágja az öklét. Csak áll mereven, ha egyedül van, és rágja az ökét. És a rágott ököl, az nyálas. A görcs, a félelem nyúlik, majd rászárad a gyermekre, hát kinek kell ez?

Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el az én tyúkszaros kis életem
 
 
Egyetlen emberi hang szólalt meg, a Csilla tancié. Kibírta mondani, hogy sajnálja. És éreztem, hogy tényleg sajnálja. A fájást sajnálja, a csalódottságot, az összerágott öklöket. Saját magunk megmocskolt, magára, po-hor-no-hóra hagyott, tíz éves kis árnyait.

Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok?
És mi is a jó abban, ha sok a menekült
Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok, légy szíves
 
Nem, nem lehet megmenteni senkit. Nem értettük meg egymást, valószínűleg magunkat sem. Mi a sok menekült csak abban bízhattunk, hogy már nem mi vagyunk bezárva oda, a negyedik osztály nagyon zárt falai közé. Kiszabadul majd belőlük is valaki, vagy valami, maguk mögött hagyják torzó, buksi kis bábjukat. Így műveljük a kényszerérleltetést. Felnőtté asszuk őket. Vért a vérünkből. Ráesik a hó.
A szülőértekezlet véges műfaj. Ez itt a szerencse. És nincs légyszives.
 
 

 

1 komment

2010.05.17. 21:29 tsetten

Talált kép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csaba találta Kosztolányit és a gyerekeket.

Szólj hozzá!

2010.05.16. 18:31 tsetten

A szeretetrül

Címkék: vigyorin mikisztán

Miki elmélete

"Nekem a Harry Potterből a csokibéka tetszett a legjobban. Szeretném, ha lenne egy csokibékám. Milyen jó lenne, ha itt ugrálna nekem, és időnként megenném mondjuk a lábát.

Anya - De ha megennéd, akkor az neki fájna, fél lábbal bicegne tovább.

Miki - Hát elmennék egy állatorvoshoz, vagy egy cukrászhoz, és tetetnék neki másikat. Vagy nem. Akkor féllábú lenne. Ilyen a szeretet. Időnként kiharapdálunk egymásból."

Szólj hozzá!

2010.05.16. 18:28 tsetten

A férfiakrúl

Címkék: vigyorin imrológia

 

Imre elmélete

"Az úgy volt, hogy az ősemberek, még a kőkorszakban, sokáig kergettek egy mamutot.  Már nagyon féltek, hogy nem tudják megfogni, éhesek maradnak, meg a családjuk is, amikor a mamut beleesett a csapdájukba. Az ősemberek nagyon nagyon boldogok voltak, hogy megmenekültek, és a családjuk is megmenekült. A mamutnak a gödörből csak az ormánya látszott ki, és amikor megfogták az ormányát, akkor érezték, hogy az milyen jó hogy megvan, az övék, hogy ettől megnyugszanak. És azóta csavargatják a férfiak és a fiúk a fütyüjüket.

...

Kiegészítő kérdés

Csak azt érteném, mit kell csavargatni a nőkön?"

Szólj hozzá!

2010.05.13. 14:23 tsetten

A művészeti oktatásrúl (Legyek ura2)

Címkék: művészetpedagógia

És most arról a bizonyos táncóráról, és az összes többiről. A néptáncoktatást én magam is kezdeményeztem, és egyike voltam a legelkötelezettebb híveinek, nagyon örültem, hogy ehhez a tanítónénik profinak mondott tanárt találtak. Azért szorgalmaztam, mert ha rajtam múlna az első két évben nem is tanítanék mást, mint művészeteket. Teret nyitnék a gyerekeknek, hogy megtanulják megfogalmazni, megmutatni önmagukat, és észrevenni másokat. Ehhez azonban ebben az országban nincs szakképzett tanár, nincsenek jól felépített tanrendek, nincs ennek hagyománya. Partizánakció minden ilyen kezdeményezés, és a mienk egy jól kitalált partizánakciónak tűnt.

Nem az lett. Ha az lett volna, akkor négy év alatt a gyermeknek fejlődött volna a hallása, a ritmusérzéke és a mozgáskultúrája. Tisztába lenne a magyar néprajzi régiókkal. Felismerne népviseleteket, lenne némely fogalma a tánc-dialektusokról, ismerné a hangszereket. Nem ismeri. Ilyen tudatos módszertani háttér nem állt mögöttük. Megtanultak néhány csíki és marosmenti táncmozdulatot, kontextustól és korosztályuktól függetlenül,  és négy évig az volt az egyetlen igazi probléma, hogy ki kivel táncol.

A pedagógiai alulképzettségről, aberráltságról, és a felülről gerjesztett konfliktusokról annyit, hogy a napokban a tanítónők és a tánctanár néni listát irattak, és nyilvánosan ki kérdezték, ki kivel hajlandó, és ki kivel nem hajlandó együtt táncolni. Testületileg leszerepeltették a gyerekeket, egyértelművé tették a személyközi korlátokat, és azok áthághatatlanságát.

Erre a mérhetetlen bakira csak azt tudtam mondani Csilla tancinak, hogy ha "Ti legitimnek állítjátok be azt az opciót, hogy van, akit elfogadunk, és van akit nem. Az intolerancia ebben az osztályban bevett és támogatott magatartásforma. Csodálkoztok rajta, ha a gyerekek élnek a lehetőséggel, és gyakorolják?" 

Meg kellett volna tanítani táncórán, hogy mi a próbafegyelem. Hogy mi a művészeti fegyelem. Táncóra előtt felkapni a macinacit és futtatni békaügetésbe - bemelegítésként a gyerekeket néhány kört. Hadd lássuk, ezután kinek lesz energiája fegyelmezetlennek lenni. A fölös energiák leadása után pedig pontos szabályok szerint lehet művészetoktatásról beszélni. Ilyesmiről szó nem esett.

Ha csak annyit értek volna el ebben az agyonfinanszírozott, lelkileg, szakmailag, emberileg megtámogatott majdnem belvárosi iskolában, hogy a gyermekeink négy év után csak tized ennyire felszabadultan tudnak táncolni és élvezni azt amit csinálnak, csak század ennyire lenne kifinomult a mozgáskultúrájuk megemelném a kalapomat, és nem győznék hálálkodni

 

A társas konfliktusok kezelésére nincs jobb eszköz a táncnál. Itt azonban a tánc a konfliktus forrásává vált. Nem lehetett volna a legősibb magyar táncok, a körtáncok közül találni valamit? Dunántúlit? Moldvait Megmutatni a gyerekeknek, hogy lehet összekapaszkodni, tömegesen feloldódni a ritmusban? Rongyossá taposni a padlót a talpuk alatt? Ha már mindenképpen valami nagyon friss dialektust, valami nagyon közelit kerestek, nem lehetett volna egy széki négyes erejéig összeterelni a gyerekeket, hadd ringatózzanak? Rögtön megoldódott volna a ki kivel kérdése.

Hol volt a kreativitás? A problémamegoldás?

Lógnak a levegőben a kérdéseim, úgysem válaszol senki. És mivel úgy gondolom, hogy a művészetoktatás nem vicc, különösen nem vicc az alternatív oktatásban, most az egyszer megkutyálom magam. És igenis addig megyek, amig kiderül, át volt-e ez az egész gondolva, meg volt-e alapozva szakmailag? Vagy csak hazardírozott néhány felelőtlen ember a legfontosabbal a gyerekek szabad kifejező-készségével, önbecsülésével és művészetszeretetével.

2 komment

2010.05.13. 13:32 tsetten

Az alternatív oktatásrúl (Legyek ura)

Címkék: erőszak pedagógus

Lassan szappanoperává oldódik ez a tánc-sztori, de nem minden tanulság nélküli. Tegnap reggel - egész éjszakai morfondírozás után - arra ébredtem, hogy Imre 6-kor hozza a kávéscsészémet az ágyba:

-"Anya, most kezdjél el kávézni, beszélgetünk, és csak aztán megyünk suliba, jó?" - kérdezte kedvesen, és hát mit is mondjak, a világonalegjobbbbarátoddal kávézni májusi hajnalon, kell-e ennél jobb? Aztán nagyon nyugodtan, rekordidőben beereszkedtünk a suliba, és ott Csilla tanci fogadott minket. Előző este megkérdeztem Imrét, akar-e az év végi műsorban részt venni, s addig intenzíven járni a táncórákra. Imre azonnal nemet mondott, láttam, hogy megkönnyebbült. És én is nagyon megkönnyebbültem, hogy határozottan mondhatom, nem kérünk az Ildikó néni pedagógiájából.

Úgyhogy azzal kezdtük Csilla tancinak, hogy Imre nem szeretne többet az iskolában próbálni, lemond az évzáróról, meglepetésemre azonnal elfogadta és megértéséről biztosított. Aztán hosszan beszélgettünk, pont abban az egyetértésben, ahogy az elmúlt négy évben tudtunk beszélni, és ez nagyon jólesett. És azért volt ez igazi győzelem, mert úgy éreztem, érti, mi az ami számunkra probléma.

Sok sok dolog rakódik itt egymásra. Az, hogy ez egy kísérleti osztály, kísérleti tanrenddel, amelyet nagy mértékű gyanakvással és rosszindulattal figyel a kisvárosi közösség. Állandóan bizonyítnai kell, hogy ennek van létjogosultsága, hogy ez nem a hülyegyerekek gyülekezete. Év közben néhány gyereket folyamatosan versenyeztettek a tanítónők, különböző diplomákkal bástyázták körül az osztályt. A szülők jelentős része ezt nem értette meg. Úgy érezték, hogy kivételezés folyik, a "versenylovakon" túl nem foglalkoznak eleget és megfelelően a gyerekekkel. A jobbhiszeműek úgy értelmezték, szakmai presztízs ez a rögeszmés versenyeztetés. A rosszhiszeműek úgy vélték, a pedagógus így szerez fizetésemeléshez elengedhetetlen plusszpénzt. Én ezekben a találgatásokban nem vettem részt, negyedikre már annyira zavart ez a kollektív frusztráltság, hogy nem jártam szülőértekezletekre, nem vártam a gyerekeket közvetlenül az iskolakapuba, ne kelljen folyton erről beszélni. Az se zavart, hogy Imre mindig kívül esik minden tevékenységen, ha ő nyomult, akkor mehetett ilyen-olyan vetélkedőkre, de különösebben nem ösztönözte senki, saját jól fejlett becsvágyán kívül más nem hajtotta. Azt gondoltam, hogy valamit valamiért, bíztam a tanítónénikben, hogy a taktikázás ellenére is működik az eredetileg megcélzott alternatív program, nekem meg nem volt semmilyen ambícióm arra, hogy Imrét tündökölni lássam.

De a többi gyerekhez leszivárgott a szülők sértettsége, és működni kezdett. És nem állt össze az osztályközösség, az ellentétek egyre élesebbek lettek. És mindehhez hozzájöttek az "általános" konfliktusforrások. A kiskamasz félelmek és bántások, fiú-lány problémák. A "gazdagok"-"szegények" meccs. És sorolhatnám. Ha nagyon ügyes a pedagógus, és együttműködik vele a szülő, nyilván kezelhetőek ezek a történetek. Itt két pedagógus volt, egy nagyszerű, kipróbált módszer (step by step), sok sok szülő - mégsem ment a konfliktuskezelés. Elsőtől negyedikig csak dagadt a problémalavina.

Miért?

Nem tudom. A legáltalánosabb válaszom, hogy intoleráns társadalomban, ahol az elfogadásnak nincs hagyománya ott nem lehet mesterségesen tolerancia-szigeteket létrehozni. Nem lehet művi úton átvenni modelleket: a nyitott társadalom a nyitott magánembernél, a nyitott családnál kezdődik, ha nincs akire és amire építkezni, akkor hiába mondják meg, hova kell tenni a padokat, hogy kell berendezni az osztályt, hogy kell csoportfoglalkozást tartani. Kínlódtunk, próbálkoztunk, nem ment. Persze, valahol el kell kezdeni a dolgot.

Igazságtalan lennék, ha azt mondanám teljesen sikertelen volt ez a négy év. Nagyon sok olyasmit csináltak ebben az osztályban, amit másutt nem, és ami nekem fontos volt. De mindez nem vált belsővé, személyes igénnyé. A gyerekekben semmiképp. És a pedagógusokban sem. Erre világított rá a tánc-történet.

A Csillával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a két tanítónő ott sem volt, amikor ez a gyerekek megbélyegzése bekövetkezett táncórán. Sőt, miután Ildikó néni leosztotta a kártyákat (és sem Imrének, sem Katának nem jutott), utána elment, mert dolga volt. Magára hagyta ezt a széteső, indulatoktól és sértettségektől felhergelt osztályt, és azok - Legyek ura efektus - egymásnak estek. Ági úgy fogalmazott, hogy lánya kataton állapotba került, és értem, hogy mire céloz. És a tanítónők nem vették észre mindezt. Miután visszatértek az osztályba nyugodt lélekkel hazaengedtek mindenkit, és eltelt egy hétvége anélkül, hogy bárkinek leesett volna a húszfilléres.

Csilla szerint kommunikációs problémáról van szó. Szerintem mélyebb, tragikusabb, súlyosabb hibákról.

Ági délután találkozott Hajnallal, másiktancival, aki elmarasztalta, hogy "felfújjuk" az esetet. Kezdjem el magyarázni, hogy négy évig éltek ezek a gyerekek abban az állandó feszültségben, hogy egymást szégyenítették meg, alázták meg? Hogy ezzel négy évig nem tudtak mit kezdeni? Hogy most a pedagógus dobta a gyeplőt megvadult lovak közé?

Minek? Mi az, amit itt fújni kell még?

Én azzal zártam a beszélgetést Csillával, hogy nem vártam el soha semmit ettől a képzéstől. Nem voltak igényeim, nem voltak panaszaink, mindenben mindig igyekeztünk együttműködni. Egyetlen dolgot szerettem volna, ha a gyerek megtanulja ebben az osztályban, mit jelent másokat tisztelni, és megtanulja értékelni és természetesnek venni, hogy őt is tisztelik. Ezt az egyet nem adták meg neki. A negyedikes puttonyában ez a kollektív megszégyenítés van, és lehet, hogy a későbbiekben ez még értékes tapasztalatnak bizonyul. És borzasztóan fájó emléknek.

 

Szólj hozzá!

2010.05.13. 08:26 tsetten

Bojkott Poronty ellen

Én már régóta nem olvasom a Velveten futó Poronty rovatot, mert:

- tudatos szerkesztéssel a gyereknevelési témákat úgy tálalják, hogy az megosztó és megbélyegző legyen (szembeállítják a szoptatást-nem szoptatást, a koránszülést-készőnszülést, az együttalvást-különalvást stb stb), azért, hogy konfliktusok komment és kattintásözönt generáljanak

- mert általánosító, felszínes

- mert gyakran félretájékoztat

- mert előítéleteket alakít ki és erősít fel

- mert sértő, anya és gyermekidegen

Mivel számomra a gyermeknevelés és gyermekvállalás téma ennél sokkal fontosabb, és mert nem tudom elfogadni ezt az aljas indokból elkövetett PR-mechanizmust én a továbbiakban egyáltalán nem kattintok a Porontyra, legalábbis addig, amíg a szerkesztőség nem teremt kommunikáció- és így gyermek- és anyabarát légkört a felületen.

(És tiltakozom a Szirka-blog http://szirkababa.blogspot.com/ elleni támadás miatt!)

14 komment

2010.05.11. 21:57 tsetten

Bizalom

Itt vannak, ezek a ránk nagyon hasonlító abutizmus.blog.huék. Kijáratokat kereső anya, és két fickó, aki át akar jutni a másik partra.

És itt van a sztori az anyáknapi verssel. Ami abban különbözik a mi táncos történetünktől - amit hiába írok egyre hosszabban, csak nyúlik, de nem világosodik - hogy ott bíztak a pedagógusok a gyerekben. Azért pedagógusok. És úgy pedagógusok. Hogy bíznak. És nem magyarázzák meg a gyereknek, hogy nem képes. Hogy nevetségessé válhat azért, mert olyan amilyen. Mert az aki. Nem mondták meg, hol a helye. Hagyják, hogy megkeresse.

És itt bukott meg nálam ez az egész kurva rendszer. Ettől a bizalomhiánytól. Ettől a vakságtól, hülyeségtől, személytelenségtől és érzéketlenségtől. Hogy nem látták ezek a barmok, hogy mit jelent ez a történet.

Nekik egy táncfesztivál volt, még egy fellépés-megmutatkozás, még egy oklevéllel, még egy lehetőséggel a pontszerzésre.

Neki esély arra, hogy ott legyen, ahol a többi. Együtt legyen velük. Együtt mozduljon velük. Részese legyen annak a világnak, amibe olyan nehezen léphetett be.

Ki lesz a szegényebb?

Én tudom, hogy az, akinek az ajtaján kopognak, és nem nyitja ki.

Imre megmagyarázta ma délután. "Hagyd anyu, ezek attól féltek, hogy mit mondd majd a zsűri, ha én is táncolok. És nem tudják, hogy nem a zsűrinek táncolunk, hanem azért, mert jó nekünk. Mert élvezzük".

Táncolj fiam!

2 komment