Ebattákról

Ebattákról, vagyis Imréről aki 1998-ban, Miklósról, aki 2000-ben és Gábor barátról, aki 2008 júniusában született. Az egyik csodabogár, a másik nagyfülű és a harmadik egész egyszerűen egy hős.

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Hozzászólások

  • Szorsa: Szia! Szóval olvastál, nem is tudtam. Bezárt, de meghívóval tudod olvasni továbbra is, csak kell e... (2011.02.19. 16:31) Le a pelenkával
  • ildiko78: Szia a harmadik gyerkőcnél én is meguntam a papírpelust, moshatóra váltottunk ha érdekel szívese... (2011.02.18. 08:24) Le a pelenkával
  • misspony: Hogy én mennyire örülök Nektek!!!!!!!!!! Mikor dolgoztam, naponta jöttem megnézni, vannak-e hírek... (2011.02.14. 10:43) Le a pelenkával
  • tsetten: Szia Rencsi, köszönöm! Szia Orsi, olvastalak, amíg be nem zártál, most is zárva vagy? (2011.02.12. 20:17) Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva
  • szorsa: Kedves asszonytársam! Nagyon meghatódva olvastam az írásodat! 6 otthonszületett fiú gyermekünk va... (2011.01.26. 12:53) Szüléstörténet, Geréb Ágnesnek dedikálva
  • Utolsó 20
br

Legjobb barátaink az állatok

2009.01.06. 05:39 tsetten

Mi történt?

2008 január elsejére virradó éjszaka erős görcsökkel járó vérzésem volt, pánikkal telt a hajnal, meg voltam győződve, hogy épp akkor vesztettem el a terhességem. Ezekben a percekben támadták meg és verték meg sok száz kilóméterrel arrébb az öcsémet, és került korházba. Mai napig gondolkodom ezen, hogyan lehet, hogy percre pontosan egyszerre öntött el mindkettőnket a vér? Én korházba csak két nappal később kerültem, az ünnepek miatt nem tudtak fogadni, de végül megnyugtattak, hogy a terhesség él, és innentől kezdve a jószerencsén múlik a dolog. Na ez az, amitől én padlót szok fogni.

2008 februárjában került sor a 12. heti ultrahangvizsgálatra, ami ugye a vízválasztó. Szorongásokkal mentem, noha tudtam: bármit mondd is a vizsgálat, én döntöttem: fenntartások és pretenciók nélkül vállalom a gyereket. Az ultrahang jó lett, no de mint tudjuk, a vak szerencse, hát azzal mit is lehet kezdeni? Ugyanebben a hónapban megint volt egy enyhe vérzéses krízis, riadalommal túl lettünk rajta.

2008 márciusában, egy laza hétköznap ebédelés közben Miki rákérdezett, hogy ugyan már nem-e lesz véletlenül kistesó. Ez mondjuk elég hülye helyzet volt, nem is tudom, miért kellett megvárni, míg rákérdez. Nyílván azért, féltem a bekövetkezhetőktől, meg akartam óvni Ebattáékat, de hát ez egy rossz taktika.

2008 áprilisában megjárom autóval egyedül Pestet, így utólag visszanézve milyen nagyon hülye voltam. Itthon egyre intenzívebb tesóvárás, én még próbálom tartani magam szakmailag, de egyértelmű, hogy úrrá lesz rajtam valami furcsa szellemi eltompulás, érzelmi túlhevülés, előjön belőlem egy olyan lény, amit leginkább a tengeri tehénhez tudnék hasonlítani.

2008 májusában újabb hosszú szakmai útra kéne induljak, utolsó pillanatban lemondok róla. A 27. héten Béla, a nőgyógy, megjegyzi, hogy az nem gond, hogy nyitva a méhszáj, de nagyon lent van a gyerek. Kérdem mikor jöjjek legközelebb, a válasz az, hogy 5 hét múlva, ha addig nem találkozunk a korházba. Pánikba esem, de Béla, aki amúgy a helyi nőgyógyászati osztály főorvosa, lazára veszi a figurát, közli hogy már egy kiló fölött van az intrauterin paciens - copyright by him - és ez már egy nagyon klassz versenysúly. Én ettől azért annyira nem érzem magam biztonságban.

2008 júniusában viszont kezdek megnyugodni. Ebattáéknak közeledik a vakáció, az iskolát kisebb kudarcokkal és értékelhető sikerekkel zárják, készülünk a nagy pihenésekre. Közben van munka is még, és igyekszem végezni, bár a tengeri tehén létállapot a meghatározó. Június közepén van egy hosszúra szabott munkaértekezlet, nagyon tapló kollegával fűszerezve, hiába mondom, hogy nem érzem jól magam, ezt  csak a szokásos terhesasszony kifogásnak veszi. Valószínűleg ekkor kezd szivárogni a magzatvíz. De én erre nem jövök rá, jön két hét delírium. Alig vonszolom magam haza, itthon kánikula, végzem a dolgom, de nem tudom pontosan hogy. Amikor csak lehet, alszom. Nem veszem észre, mikor ki van a házban, utólag azt sem tudom megmondani, hogy az Ebatták mennyit voltak itthon, hogy merre járt Csaba. Segítséget persze nem kérek, és egyáltalán nem jövök rá, hogy valami komoly dolog történik. Június 29-én reggel belenézek a tükörbe, és megállapítom, hogy vajúdó asszony arcom van. De még mindig nem esik le a tantusz. Mikivel piacozni megyünk, előtte itthon elmegy a nyákdugó. Erre se jövök rá. Este elvisszük Bandit a Marosra úszni, és késő este négykézláb, kalapáccsal a kezemben reparálom a Bandi kenneljét. Azt hiszem teljes delíriumban. Annyira fáradtnak érzem magam, hogy le sem bírok feküdni. Éppen csak meghúzom magam az ágysarkában. Hajnalban felébredek valamire, de nem tudom mire. Hosszú percek telnek el, míg rájövök, hogy elment a magzatvizem, szülök. És még mindig tart a delírium. Nem találom a kiskönyvem, minden előkészületlen, még bő két hónap kellene az igazi időpontig. Útban a korházban megállunk a bankautómatánál, beszélgetünk, nevetgélünk. Fájdalmaim nincsenek, csak tudom, hogy szülni fogok. A korházban ugyanilyen out of body vagyok, úgy kerget be a szülőágyra a szülésznő, aki nálam sokkal jobban tudja, hogy negyed óra múlva Gábor világra jön.

2008 július-augusztus-szeptember: fogalmam sincs hogy telik el, látszólag zajlik az életünk, végre hazaérnek Ebattáék a nagyszülőktől, én is működöm, főzök, takarítok, de alapvetően szorongok Gábor megerősödéséért.

2008 október: Gábor elérte és meghaladta az ő korára érvényes átlagsúlyt, én is megnyugszom valamennyire. Iskolába járás olajozottan kezd menni, újra tudok figyelni Miklósra, Imrére.

2008 november: családi látogatássorozat, a messzibb rokonok is eljönnek, ezek az első hetek, hogy kezdem levedleni a tengeri tehén állapotot, és rendezem a soraimat munkailag, agyilag.

2008 december: jó hogy túléltük ezt az évet, számba veszem az őrült nagy szerencsénket, levonom a tanulságot kemény év jön, de nem baj, mindent túlélünk. 2009 az anyatigris éve lesz. De erről majd később. :)

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ebattak.blog.hu/api/trackback/id/tr99860753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vicger · http://vicger.blog.hu/ 2009.01.06. 16:22:00

Gondviselés Csetten :) Gyomorszorító volt még olvasni is..
és igen, minden túlélünk :)

Ingrid 2009.01.06. 23:39:17

Jot mosolyogtam, bar a felsorolas az oev nagy esemenyeirol cseppet sem mosolyogtato, megis eszembe jutott mennyi mindenre kepes egy no, mi mindent meg nem teszunk es veghez nem viszunk...
Olellek!

tsetten 2009.01.07. 10:37:49

Ó, emlékszel, amikor kétségbeesve hívtalak mikor mentem a korházba januárban? Esküszöm, ha te nem lettél volna olyan nyugodt, én bizti fejre álltam volna, int a rajzszög, akkor az nagyon sokat segített, komolyan!!!

tsetten 2009.01.07. 10:38:50

Nem tudom, Vicger, ez a gondviselés dolog ez engem nagyon elgondolkodtat. Nekünk a gondunkat viselte, másét meg nem? Vagy hogy van ez? Min múlnak a dolgok? Gondoljgondolj á lá Micimac.

vicger · http://vicger.blog.hu/ 2009.01.07. 15:16:50

A saját, személyes történeten múlnak a dolgok. Hogy ki mit választott magának okulásul, tananyagul.... Másnak is gondját viseli, úgy, ahogy az a legjobb neki, még ha az az adott pillanatban pont az ellenkezőjének is tűnik...
Kegyetlenül hangzik, de igaz, a legnagyobb tragédiák is tanítanak bennünket, általuk leszünk jobbak, megértőbbek, odafigyelőbbek, olyanok, amilyenekké kell válnunk, nélkülük sehol nem tartanánk. Lehet, hogy könnyen beszélek, lévén hála az égnek elkerültek /eddig/ a tragédiák, az igazi, nagy tragédiák, de tudom, hogy mindennek oka van, s minden úgy lesz végül, ahogy lennie kell...még ha én nem is szeretném...