Elnézést mindenkitől, akinek nem jeleztem, hogy Meskének majdnem igaza lett, és a 35 hét plussz 2-ik napon megszületett Ágnes lányom, de a négy gyerek mellett sok sok egyébb feladat is akadt, hát röpül az idő.

A szülés bár nem váratlanul, de nagyon gyorsan történt, az előtte lévő napok (csakúgy mint Gábor esetében) valami másik dimenzióban teltek. Nem volt most időm magamba roskadni, mert végig dolgoztam, de ahogy közeledett a pillanat, úgy fordultam befelé. A 34. hét vége felé megijedtem, mert úgy éreztem, a gyerek nem mozdul úgy, ahogy kellene. A 35. héten volt esedékes az orvosi vizsgálat, de én néhány nappal korábban elmentem Sz.B.-hez, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy bő két ujjnyira nyitva a méhszájam és azonnal beutalt a kórházba, azzal az ígérettel, hogy ha befekszem, még egy hét haladékot tudnak adni.

Én pedig nem feküdtem be. Így visszagondolva, nem is tudom miért? Talán a napok óta elhatalmasodó pszichózis miatt? Vagy a folyamatban lévő nagy volumenű munkáim nyomasztottak? A családi körülmények (Nagyanyám, aki sose tudta, mi a feladata, hol a helye, hát persze hogy ezekben a napokban kezdett el haldokolni)? Becsomagoltam a táskámat, és vártam. Nem tudom mire. És kire.

Néhány nap múlva, a 35 hét második napján, pondosabban ez előtti nap éjszakáján egész éjjel dolgoztam egy disszertáció javítása-újraírása volt a feladatom, rettentesen türelmetlen megrendelővel. És egész éjjel dolgoztam, valami furcsa makacsság szállt meg. Másnap délelőtt, ezen a bizonyos második napon még elkezdtem a rendes műszakos munkámat a lapnál, megvolt a lapértekezlet, megkaptam a témákat. Így visszagondolva voltak fájásaim, járni már alig tudtam, de magamhoz hűen nem tudtam a fájdalmakkal mit kezdeni. Nem is tudtam sem felismerni, sem elismerni őket: nem akartam gyenge lenni, azt hiszem ez működött bennem.

Ha délben nem veszem észre, hogy gyengén ugyan, de vérzem, nem indulok kórház. De észrevettem, és ezért Cs.vel útra kerekedtünk. Mire beérkeztünk a kórházba, már 5 percesek voltak a fájásaim, és mint kiderült hat ujjnyira voltam nyitva. Mint máskor, most sem volt "fogadott" orvosom, habár Sz.B. betegeként kerültem nyilvántartásba, és mivel ő itt a főorvos, ezért meglehetősen körültekintően kezeltek a kórházi alkalmazottak. Egy fiatal fiú, 24-25 éves rezidens, és egy idősebb szülőnő vett gondozásába. Mire felértünk a 9 emeleti szülészetre csak az járt az eszemben, hogy nekem kell irányítani az eseményeket, minél nagyobb az önállóságom, annál nagyobb a biztonságunk, nekem is, meg a gyereknek is. A vajúdóban vártam, hogy valóban beinduljon a szülés, a szülésznő többször bejött, mondta hogy szeretné, ha gátvédelemmel szülnék, és hogy működjünk együtt. Én is szeretném, gondoltam és közben igyekeztem befelé figyelni. Közben felötlött bennem, hogy mennyire rossz volt, hogy a Gáborral a kitolási szakaszban kellett átsétálni a vajúdóból a szülőszobába, lépni is alig tudtam. És arra gondoltam, nem várom meg a kitolási szakaszt, előtte átmegyek. Szóltam a szülésznőnek, közben meg szórakoztam kicsit magamon, hogy sakkozok a fájásokkal. És átmentünk a szülőszobába, ahol, bár nem indult be a kitolás, azért figyelte az orvos a fájásokat, és amikor kellően intenzívnek érezte, szólt hogy nyomjak. Dilemmáztam, tudtam, hogy nem most kell, hogy várni kéne még. Figyeltem a szülőszoba előtti folyósót (hát persze, hogy nyitva volt, a műszak jött ment, végülis mi történt? semmi, csak egy nő a sok közül éppen szült). Lamentáltam, hogy vajon, kell-e a szülőágy, vagy ráérek-e még itt vajúdni, húzzam-e az időt, vagy inkább kövessem az utasításokat. Végül úgy döntöttem, nem vitatkozom, ha azt mondják szülünk, ám legyen. És nyomtam. Az orvos, és a szülésznő kedvesen bár, de nagyon határozottan beszéltek velem. Azt hiszem, ezt tanítják az egyetemen, hogy ilyenkor hogy kell észnél tartani a szülőnőt. Kellő hangerővel, felszólító mondatokban. Valami ilyesmi. Bekötötték a lábamat a kecskébe, ekkor kicsit elnevettem magam. Néztem a lekötözött végtagjaimat, és arra gondoltam, hogy fél órával korábban azzal a feltett szándékkal érkeztem ide, hogy én irányítom az eseményeket. És ott feküdtem a szülőágyon, leborotválva, lekötözött lábakkal, kiterítve, parancsszavak között, egy kamaszkorából alig kinőtt orvossal és egy katonás szülésznővel, és úgy tettem, mintha az utasítások szerint működnék. Nem érzékenyültem el, nem estem pánikba, nem esett mindez rosszul: túlélésre játszunk, ezt gondoltam, és nyomtam. Egyszer, kétszer talán? Nem tudom. Ágnes nehezen, de nagyon gyorsan született. Nyakán - csakúgy mint Gábornak - neki is ott volt a köldökzsinór, amelyen még csomó is volt, burokban jött a világra. Azonnal felsírt, azonnal elvitték. Jóformán nem is láttam. A gátvédelem majdnem sikeres volt, egy vagy két öltést ejtett az orvos, hogy a felszíni sérüléseket kezelje. Úgy dolgozott, mint egy szabó, de ekkor már nem nagyon volt önuralmam. Iszonyatos menekülhetnék jött rám a rozsdás, inogó kecskén, a madzaggal lekötözött lábaim közül nem akartam nézni, hogyan tesz vesz ez a fiatal srác. Arra gondoltam, te jó isten, mi minden történt ezzel az én szegény testemmel az elmúlt hónapok, az elmúlt évek alatt, mit is keresek én itt, de főleg mit is keres bennem ez a férfi, mit matat? És arra is gondoltam, el kell tekintenem most mindettől, félre kell tennem az örömömet, kivárni amíg elbújhatok, és igazán örülhetek a gyereknek, akit annyit féltettem, akit annyira vártam, és örülhetek magamnak, a szülésemnek. Végül visszavezettek a vajúdóba, iszonyatosan kezdtem fázni a fáradtságtól. Egy vastag takarót húztam magamra, közben új szülőnők jöttek, új vajúdások kezdődtek. Én pedig igyekeztem visszapergetni a pillanatokat, amelyeket addig nem tudtam átélni. Befordultam a falfelé, becsuktam a szemem, és kikapcsoltam a füleimet, hogy legalább belül, lélekben csend és nyugalom legyen, hogy lehessenek olyan emlékeim, amelyek majd elővehetőek. A gyereket csak órák múlva hozták oda hozzám, azt hiszem, nem volt rá idejük hamarabb. Majd lassan összeszedtem magam, lelkileg is, felhívtam Cs-t, hogy elmondhassam megszületett a lánya. Majdnem egy óra telt el a szüléstől, amely összesen nem tartott fél órát. A belső időm lassabban telt, mint a külső, fizikai idő. És igen, minden rendben ment, és mindenki - a gyerek is, én is - biztonságban volt, és még csak különösebb kórházi gorombaságok sem történtek, szakszerű ellátást kaptam. De valami, valami nagyon hiányzott. Nem, nem az alternatív szülőpózok. Nem a komfort. Nem az apás szülés. (De, rossz volt, hogy Cs távol volt, hogy vadidegenek vettek körül, de ez a távolság is, ez a hiány is leküzdhető, feldolgozható.) Még csak nem is a személyesség. Az egyszerű csend hiányzott. Az a lehetőség, hogy elbújjak, mint egy állat. Ezt a csendet nem lehet visszavételezni.

Folyt köv.