Napok óta készülök erre a bejegyzésre. És rengeteg jó poénnal lehetne leírni, hogy milyen kényszeres, viccesen feszült a szülőértekezlet intézménye. De - hogy régi mesteremet, Irsait idézzem - rakom bele a poénokba.
A Szülőértekezlet azért kínos legtöbbször, mert egy csomó apró cseprő gyakorlati kérdésről szól, konkrétan arról, hogy mire mennyi pénz kell? Az ember szeretne a gyerekekről beszélni, de valahogy a tankönyvárak, az ujságelőfizetések és az étkeztetés érdései között elvész a gyerek.
Vagy azért vész el, mert a szülők hamar belátják, hogy nem tudják a gyerekeiket közösségben látni, nem tudnak a saját gyerekükről, mint közösségi lényről beszélni (nem is ismerik ilyen minőségében, hiszen otthon mindig csak az én kicsikémként szerepel). Vagy ha közösségben látják, akkor nehezen viselik el a közös feszültségeket.
Na, most egy olyan szülőértekezletünk volt, amit pont azért szerveztek a tanítónénik, hogy a gyerekekről, a gyerekek feszültségeiről, és az egyre intenzívebb agresszióról beszélgessünk. Hátha kiderül, hogy mitől élesebb egyre inkább a levegő.
Persze elkéstem, és mire beértem az angoltanár beszélt. Az az angoltanár, aki fegyelmezés címén pirossal beírta az Imre füzetébe, hogy "nem leszek okostojás", majd büntiből n-szer leiratta ezt a cizellált pedagógiai intelmet a fiammal, anélkül, hogy megmagyarázta, miért az elmarasztalás, és mit is jelent ez a nem önkéntes fogadalom. És az az angoltanár, aki a Miki meseversenyéről hazajövet kivesézte az osztályt, hogy ki mire nem képes. A cinikus, pesszimista, gyereket felülről lekezelő felnőtt hangján szólt. (Utóbb kiderült, Imre az okostojásozással még jól járt, volt olyan gyerek aki ennél sokkal durvább jelzőt kapott)
És annak ellenére, hogy keményen edzettem a szülőértekezlet konfliktusainak kerülésére nem tudtam megállni, hogy azonnal rá ne kérdezzek: miféle büntetéseket osztogat és mi is a célja ezzel?
Az angoltanár iránti elégedetlenségemmel nem voltam egyedül az osztályból. Nagyon sok szülő sérelmezte a módszereit, a hozzáállását. Ha ő tart órát (hetente háromszor), akkor az osztály megszűnik step-es osztálynak lenni, nincs több csoportfoglalkozás, személyre szabott együttműködés. Padsorokba rendezik a székeket, mindenki előrenéz, és befogad. Diktál és másoltat - angolul azoknak a gyerekeknek, akik a magyar helyesírást is most rögzítik, gyakorolják. Akiknek a román helyesírást egy évig rakták össze nagyon lassan ismerkedve a mássalhangzó és magánhangzó halmozásokkal, ejtési és írási különbségekkel. Nem is részletezem, lényeg a lényeg: nyelvtanárok, hozzáértő és hozzánemértő szülők is berzenkedtek az ellen, amit az angoltanár angol tanításnak nevezett.
Persze én voltam az, aki rögtön és lendületből szólaltam fel: hogy ami itt folyik, az nem a gyerekeknek, hanem a tanfelügyelőségnek szól. Ha ellenőrzés jön, akkor az agyonmásolt és agyondiktált füzetekből rögtön látható, hogy a tanár keményen dolgozik. De, hogy a gyerek fejekben mi van, magyarázta-e el valaki nekik, miért tanulnak angolul, kik az angolok, és egyáltalán mi ez a kultúra? Próbálta-e valaki az idegennyelvoktatást öszehangolni? Hiszen ezek a gyerekek nyelvi szempontból egy nagyon különleges közegben élnek. Napi stresszel nem lehet náluk elérni semmit.
Indulatos voltam, persze, eleve feszülten értem oda. Az indulataim aztán elindították az indulathullámot. Rögtön kettéoszlott a T. Szülők társasága: a büntetéspártiak - a "fegyelmezők", és a megértéspártiak.
Újra és újra elhangzott a kérdés: mitől agresszivek a gyerekeink? És agresszíven kerestük erre a választ (az agresszívek élén én). Én ültem a vesszőparipámon: ha az angoltanár úgy büntet, hogy csúfol, akkor miért csodálkozunk azon, hogy a gyerekek is így büntetik egymást. És persze, a gyerek természeténél fogva végletes, hát el is megy a másik megbélyegzésében a végekig.
A fegyelmezéspárti szülők persze még ezt is elégtelennek tartják és még szigorúbb büntetéseket és fenyítéseket követeltek.
A tanítónéni - maga is láthatólag érintve érzelmileg - arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekeink túl sok tévét néznek. Csináltak egy felmérést az osztályban, kiderült, hogy a gyerekek éjjel és nappal háborítatlanul tévéznek, korhatáros filmeket is. Van olyan gyerek, akinek tévé van a szobájában, aki hajnalban horrorfilmet néz stb. (ez utóbbiról kiderült, hogy fogalma sincs, mi az a horrorfilm, és nem tudja, mikor van hajnal:) )
Ez a felvetés, hogy a szülőkön és a tanítókon kívüli mumus a hibás ez viszonylagos nyugalmat hozott. Kiegyeztünk abban, hogy több odafigyelés és kevesebb tévézés kell. És mindenki jelezte, hogy valójában az ő gyereke nem néz tévét, de biztos, hogy a többi gyerek igen, és hát ugye a mások készülékében van a hiba.
A négyórás szülőértekezlet ezzel ért véget, és én szomorúan jöttem haza. Szomorú voltam, hogy nem tudtam indulatok nélkül tálalni az amúgy békés álláspontomat. És megállapítottam, hogy Imre fegyelmezetlenségét, indulatosságát, beilleszkedni képtelenségét tőlem örökölte, nincs amit ezen sokat filozofálni. (Vajon a hajlamot, vagy a viselkedési mintát örökölte? Vagy mindkettőt? Vastagon sáros vagyok.) Vajon hogyan tudom ránevelni őt arra, amire önmagamat képtelen vagyok? Szomorú voltam azért is, mert úgy éreztem, a szülők többsége önmagát és saját gyerekét automatikusan felmentette, nem néztek a problémák mélyére. A többség várta és várja a megoldást - másoktól. Szomorú voltam azért is, mert a televíziózás-elmélet igaz lehet. Imréék tényleg nem tévéznek (kivéve a vasárnapi rémes Robin Hood feldolgozást és a klasszikus Spongya Bobot). De biztosan vannak gyerekek, akikre nem jut elég idő, akik a tévé előtt töltik az idejüket. És szomorú voltam azért is, mert a tévézés elmélet csak egy részlete az egész problémának. Én elnézést kértem Imre sokszor zavaró viselkedéséért (tényleg sokat beszél, nyüzsög, izeg mozog), és jeleztem, hogy ezen igyekszünk változtatni. Rajtam kívül nem sokan mondták, hogy látják, vagy keresik a saját hibájukat, a saját megoldási lehetőségeiket. Nem nagyon indult el különösebb párbeszéd. Az angoltanár láthatólag dühösen elszaladt, a tanítónénik jelezték, hogy a szülőkben bíznak, elejétől fogva.
Szóval hosszúra nyúlt az értekezlet, mint ez a bejegyzés, és nem lett frappáns vége, mint ahogy most ennek az összegzésnek sem. Ez van. A nagy tehetetlenség. Nézzük, hogy mi történik a gyerekekben, a gyerekek körül és a gyerekek között. És a legijesztőbb az, hogy tulajdonképpen magunkat nézzük és magunkat nem értjük a gyerekeinkben.
Hozzászólások