Még pénteken, a szülinapi buli előtt elmentem bevásárolni. Mindneféle finomságot tankoltam a bulira, üditőt, gyümölcsöket, tele volt a csomagtartó.
Az iskola előtt, amikor a gyerekek éppen beszálltak az ajtóba egy sápadt arcú, nagyon rosszul öltözött gyerek futott oda hozzánk: nénike, nem ad egy pohár tejet?, olyan éhes vagyok! - kérdezte.
Hirtelen nem is tudtam, miért pont egy pohár tejet kér. Aztán rájöttem, hogy a minden iskolás gyereknek járó pohár tej - kiflire gondol. A gyerekek rendszerint nem eszik-isszák meg, sokszor fociznak az udvaron az előre csomagolt pékáruval. Az én fiaim is rendszerint érintetlenül hozzák haza, és csak lelkiismereti okokból használjuk fel.
Most azonban a kéregető gyereknek nem volt szerencséje: az iskolai tejet és a kiflit is elfogyasztották az ebatták. És most kivételesen az otthonról csomagolt uzsonnát is megették, ilyen is ritkán fordul elő. Rendszerint Bandié a tegnapi uzsonna. Kapkodva szedték elő a táskájukból az ott hányódó maradékot, kenyérhéjat, és én zavaromban a csomagtartóba ömlesztett édességekből is nyomtam a kezébe a gyereknek. És aztán a kezébe borítottam a pénztárcám aprópénzes rekeszének tartalmát. Szégyelltem a kenyérhéjat, a kimarkolt édességet, a sok kicsi apró pénzt. Szégyelltem, hogy ennek a gyereknek egy pohár tej kellene, és nincs. És szégyelltem, hogy az utcán áll, és fázik, és nem ültetem be a kocsiba. Szégyelltem nagyon az elgyötört, fáradt arcát, a piszkot rajta. Hogy egyedül van az utcán, miközben szülők tömege nyüzsgött, hogy összeszedje a saját gyerekét. Ez a kisfickó ott állt, és azt a tejet és kiflit leste, amivel a többi gyerek focizik.
- Hány éves vagy? - kérdeztem. - Tíz - jött a válasz - és belém hasított, hogy pont annyi idős, mint Imre.
Nem kérdeztem magamban, és hangosan sem, hogy hol vannak a szülei, hogy miért nincs vele senki, és miért nem gondoskodnak, gondoskodunk mi ott nyüzsgő szülők erről a gyerekről. Az ebattáknak tudják a szabályt: ha kérnek, adni kell. Nem számít ki kér, és miért kér. KÉrdés és feltétel nélkül, azonnal adni kell, addíg amíg van amiből adni.
Közben meg azon is gondolkodom, hogy vajon mi lenne a gyerekeimmel, ha nem tudnék gondoskodni róluk? Mennyi idő kellene elteljen, hogy piszkosak, éhesek legyenek, hogy az emberek átnézzenek rajtuk az utcán. Mi az, ami megvéd? Megvédi őket? Semmi. Azt hiszem, csak a szerencse az, hogy egymás mellett lehetünk.
Hozzászólások