Tegnap megműtötték Gábort, két hónapot vártunk erre a műtétre, és nem is tudom, hogy azért-e mert tényleg közbejött valami, vagy mert mi húztuk az időt, kifogásokat keresve. Az események tegnap is csak sodortak magukkal, betántorogtunk a kórházba, fél óra késéssel, majd nem találtam az iratainkat (például a háziorvos küldőpapírjának egyik oldalát, a személyimet stb), majd a legváratlanabb pillanatban beszippantotta a műtő Gábort kis zöld kezeslábas pizsamájában, amit én magam is csak nehezen tudok lehámozni róla. Nem tartott sokáig, húsz perc?, fél óra? Hozták a "targán", a kerekes kórház ágyon, hánykolódott nagyon. Mondták, hogy nehéz lesz az altatás után, de nem volt olyan nagyon nehéz, mint ahogy a többi gyereknek. Egy kicsit dobálta magát, az ölemben azonban megnyugodott, rámvarródott egész kórházi tartózkodásunk ideje alatt. Még wc-re sem tudtam kimenni, csak vele, igazán különös kis két kábú, két fejű lénnyé olvadtunk össze. Meghúzódtunk a sarokba, mint két veréb, sehogy sem tudtunk a kórházi környezetnek megfelelően működni. Én nem tudtam csevegni a többi anyuval, asszisztensnővel, Gábor nem tudott olyan harsányan nyafogni, mint a többi, mindennel joggal elégedetlen gyerek. Olvastuk a mesekönyveit, előről hátra, hátulról előre, rajzoltunk, majszoltuk a Nyuszi M. által behozott elemózsiát, vártuk, hogy teljenek a percek, az órák Nagyon lassan teltek, a gyereksebészet az egy ilyen lassú idős hely. Gábor csupa fegyelem, és élni akarás. Csak evett, és figyelt, figyel és evett. Pedig fájdalmai voltak, a cisztáját kis metszéssel szívták le a hasfalon kersztül, csúnyán bekékült, feldagadt. Időnként látom, hogy erős fájdalmai vannak, ilyenkor odabújik, vári, ha elmúlik, utána derűsen megy tovább. A kórteremben és a folyosókon kétségbe esve kerestünk néhány szines foltot, ábrát, rajzot,de nem talátunk semmit, a steril és szakszerű környezetbe már nem fért bele néhány gyerekrajz. Ez milyen furcsa? Találtunk végül egy reklám-macit egy fali mérleg mellett, meg egy húsz éves donáld-kacsa posztert az egyik ajtón, Gábor megelégedett ezzel a két rajzzal: órákon át nézte a végtelen fehér környezetben ezt a pár színes maszatot. Mintha csak ezek léteztek volna, s nem a szigorú fehér burkolat.

Aztán váratlanul ma kidobtak a kórházból, gyorsan kaptuk meg a kibocsátó papirokat, a család nem is tudott értünk jönni. Tébláboltunk a klinika előtt tanácstalanul sokáig. Itthon is a káosz fogadott, Cs. elutazott, viszont stabilan várt az elmúlt hét káosza, a mosatlan, a por a szőnyegen, az eldobált ruhák, a mai munka-műszak. A távozó Cs.-nek még odahesrsintettem valamit, amit nyilván nem érthetett. Benne volt az elmúlt kialvatlan éjszaka, a kietlen fehér folyósók, a műanyag pongyolákba beleizzadt fecsegő mamák, a gyermeksebészet munkaalanyai, a cisztaműtét duzzanata.

És most itt van ez az este, még minden ugyanolyan kaotikus, nem tudom, mi lesz holnap. Sajnálom Cs-t hogy így ment el, Gábort, akinek itt maradtak a fájdalmai. Viszont itt vagyunk, vagyunk, és ez ilyen élmények után katarktikus érzés, csak meg kell tanulni örülni neki.