A kis, inkubátorból intenzív nehézségekkel kivakart öklömnyi Gábor az elmúlt két év és két hónap alatt családunk legimpulzívabb, legöntudatosabb figurájává nőtte ki magát. Kb pont 3 hete beszél, szinte mindent mond, de utasítani (gyere ide, menj oda, adj ezt vagy azt stb) még mindig gesztusnyelvvel utasít és mond. Tesóival imád csapatban együttműködni, de azért elvárja, hogy övé legyen az utolsó szó. A szelíd bátyjai sajnos ezt minden további nélkül tűrik. A játszótéren szemrebbenés nélkül nyomul mindenki előtt a csúszdán, a hintán. Kacag, ismerkedik, felszabadult, falkavezér. Mivel Imre és Miki teljesen más figura, csak nézem, hogy na ez a gyerek vajon melyik bolygóról jött? És nem tolerálja, hogy valaki egyen a társaságába, és ő nem. Csupa életösztön, mindent mindenhol mindenkor megeszik. Azt is teljes életörömmel, habzsolós egzisztencia.

Ja, és hát alig nőtt ki a földből, de valami rajzfilmből (vízcseppmester? minimaxon?) megtanult karatézni. Egyik reggel bambán iszom a kávémat az ágyban, még ilyen őszi köd és dimenziótlanság, és azt veszem észre, hogy a gyerek áll a szoba közepén, kis zöld kezeslábas pizsamájában, torzomborz fejjel (hajat nyírni nem enged) és tajcsizik, vagy mi. Emeli a lábát, a karjait, és rituálisan visít hozzá. Hogy is van az a mese, hogy megszületik a kis babszem Jankó és hét nap alatt annyit nő, mint más hét év alatt? Alfahím.