Az éjjel ébredtem rá arra, milyen abszurd is volt ez a mi Karácsonyunk, így utólag csodálkozom is, hogy az események hevében nem tűnt különösnek.

Azzal kezdődött, hogy Karácsony este volt egy kisebb, de annál kellemetlenebb családi konfliktus, természetesen a mikor-hova mennek a gyerekek témakörben. Ez nálunk már csak így van, minden nagyszülő más városban él, messze tőlünk, a teljes rokonsággal együtt, és mindig külön Érdekegyeztető Tanács kell, hogy a gyerekek szünidejét elosszuk, elosszák. Tanév közben ritkán találkozhatnak a rokonokkal a gyerekek, így nagyon körültekintőnek kell lenni, mindenkire tekintettel.

Én szerettem volna ezt az egyezkedést Karácsony utánra halasztani, nem stresszelni magam rajta, ezért amikor este felé még bent a városban szóba került a dolog igyekeztem, nem túl szerencsésen, a majd meglátjuk formulával lezárni a kérdést. Ezzel olajat öntöttem a tűzre, "hogyhogy meglátjuk" lett belőle, kisebb szóbeli csörte, ultimátumok osztogatása. Nekem is össze szorult tőle a gyomrom, de Imrét különösen érzékenyen érintette. Valósággal menekülőre fogtuk haza felé, ki a városból, a mi kis csendes falunkba.

Még útközben éreztem, hogy ez így nem mehet, otthon valszeg vár az Angyal a fával, az ajándékokkal, a gyerekek meg még mindig idegesek a fent említett vita miatt. Úgyhogy hangosan rázendítettem a "Mennyből az Angyal-ra", és az én drága, botfülű fiaim azonnal ráéreztek, hogy mire megy ki a játék. Kötelességtudóan rázendítettek mind a négy botfülükkel, és egyenesen arányosan az idegességünkkel üvöltöttük a kis Dácsiában, hogy lehejötthozzááhátokpásztóórokpásztóórok. Kb. úgy daloltuk a "kisültemárakalácsomot", mintha egy csapat amerikai tengerészgyalogos énekelte volna.

Hazaérve felsorakoztunk, még mindig kissé militáns, de már sokkal inkább ünnepi hangulatba és úgy trappoltunk be a házba, ahol a már említett módon várt Gábor a karácsonyfával. Már éppen a hagyományaink megfelelő "körülénekeljük és táncoljuk a fenyőfát" című rítusba kezdtünk volna bele, amikor Imre széttárta a karjait, mint egy inka főpap, vagy legalábbis mint Bölcskei Gusztáv, bejelentette, hogy mond egy imát.

Itt álljunk meg egy kósza pillanatra. Én ugyanis hitbéli kérdésekben semmilyen irányba nem presszionálom a pujáimat. Nem mondom, hogy nincs, nem mondom, hogy van, nincs kötelező hittanra járás, nincs érezhető itthoni szkepszis. Amolyan kíváncsian nyitott tudatállapotban igyekszem tartani az ebattákat, hogy ha akarják, hinni tudjanak, ha pedig kételkedni akarnak, akkor ahhoz is legyen bennük elég kérdés és vélemény. Köztük rendszerint vannak éles hitviták (Miki a hívő, Imre persze a szkeptikus), de én ebbe nem folyok bele. Szóval nálunk a tiszteljük mindenkinek a hitét és fenntartjuk magunknak a jogot, hogy azt gondoljuk, amit gondolunk elv működik.

Ehhez képest Imre imára tárt karjai, és ki tudja milyen liturgiát követő kántálása több mint meglepetésként ért. Hát még amikor karácsonyi imájába valahogy belekeveredtek a sumérok, és kitért a nemzetünkre is. A sumérok mondjuk még a helyükön voltak, mert a Mikulás hozott egy sumér mondás könyvet (vagy mi a szöszt). De a nemzeti ima hogyan pattant be a csávónak, azt akkor nem értettem. Aztán utólag rekonstruáltam, hogy ez a nemzeti érzület valszeg  a néptáncoktató Ildikónéni felől jöhet, aki szerint a román gyerekek nem kántálnak. Melankólikusan megállapítottam, hogy liberális, nyitott, felvilágosult, barátságos nevelési elveim ide vagy oda, a gyerek most éppen az inka-nemzetféltő-látnok-sámán fázisban van, ennyit a pedagógia hasznáról és a szülői ház meghatározó erejéről.

Imre szózata után Miki is imára ereszkedett, összekulcsolt kézzel, ahogy az a nagy könyvekben elő volt írva, de ő szerencsére megmaradt a keresztény tanok mellett, nem kevert bele egyetlen kósza görög-babilóni-sziú mondahőst sem. Bár puritanizmusának az is lehet oka, hogy egyelőre nem olvas annyit, mint a bátyja.

És akkor azt hittem, hogy megúsztam az egészet, de nem mert felszólítottak, hogy most én is mondjak egy imát a családért. Mamám, gondoltam magamban. Időközben megjelent Bandi is, aki lazán a vállamra tette két mellső lábát. Csaba állt megkövülve Gáborral a kezében, egyszerűen nem tudta ő sem hova tenni ezt a fohász sorozatot. Jobbnak láttam nem vitatkozni és érvelni amellett, hogy ha egész évben nem mondtam családi imákat, akkor most mér kezdeném el. Összeszedtem minden metafizikus műveltségemet és elmondtam azt, ami tőlem erre a célra tellett: "Édes istenem, de klassz, hogy így összejöttünk, köszi." Mindezt a nyakamba lihegő Bandival, hátam mögött a családi vitával és a vallási áhitatba esett ebattákkal.

Mindezek után jött az ajándékbontás, ami szintén eseménydús volt, de csak legközelebb írom le, mert már így is túl hosszúra nyúltam.

Stílszerűen: Allah, Shíva, Devla és maga a Jóisten legyen veletek és nemzetetekkel amíg a következő bejegyzés meg nem születik. Ámen.