Tegnapelőtt Imrének volt a hard day. Azzal kezdődött, hogy amint befordultam a suli utcájába kiabálták a gyerekek, hogy "tessék bemenni, mert Imre rosszat csinált". Trappoltam is üstöllést. Hajni tancinéni ingujra vetkőzve, enyhén zilált frizurával épp az asztalkák alatt mászkált négykézláb, Imrén panyókára vetve a kabát, szétcsúszva földigérve a sál. Valamiprobléma van hangulat a levegőben. Kiderült, hogy nincs meg Imre szemüvege, már majdnem egy fél órája keresik. Továbbá Imre verekedett. De még mindig semmi, várjam meg, amíg Kincső apukája beér, meg kell beszéljünk valamit. De mit? Majd akkor, ha beér. Hú, a frász kitört rajtam. Amikor Kincső Apukája beért, akkor tancinéni (még ziláltan a szemüveg-kereséstől) előkapta Kincső szakadt ezüstláncát. Kiderült, hogy Imre és Kincső komolyabbra vette a hogólyózást, és ennek következtében elszakadt a kislány lánca, amit nekünk kell megcsináltatni. Bűntudattal vettem el a láncot, hát perszehogy megcsináltatjuk.

Aztán hazafelé (mikor végre meg lett a szemüveg) bementünk vásárolni, és Imre meg Miki (szokásuk szerint) úgy viselkedtek mint az Oposszumok a JÉgkorszakból. Rohangáltak, röhögtek, versenyeztek a guruló bevásárló kosárral, alig vártam, hogy kimeneküljünk az üzletből.

Itt a kapuban megint kitört egy kisebb frász, hogy ki nyitja ki a kertkaput, mindketten akarták, de Miki ugrott ki hamarabb, még a mozgó autóból, naná.

Imre ekkor már nagyon dühös volt, szitkozódott a hátsó ülésen. És akkor én végre kimondtam a bűvös szót, hogy ELÉG. "Nem elég, hogy az iskolában azzal fogadtak, hogy nincs meg a szemüveged, hogy verekedtél, hogy kiviselted magad az üzledben? Mikor fogod már vissza magad?" - ripakodtam rá. Imréből erre felszakadt a feszültség, hogy őt mindenki bántja, senki, de senki se szereti. És hogy ő innentől fogva lázad.

Az egész világ ellen lázad!

Kezdődik - néztünk egymásra Csabával.

És aztán megöleltem, és megbeszéltük, hogy mi vagyunk egymás legjobb barátai, de hát ez nem azt jelenti hogy egymás agyára megyünk, és hogy én segítek akármi is van, ne essen kétségbe.

Elmondta, hogy ő nem akart verekedni, de Kincső azt mondta és demonstrálta, hogy még egy fiút is meg tud verni, és akkor ő mit csináljon? Hagyja magát? SZégyenszemre?

És azzal mit érsz el, ha megvered Kincsőt? - kérdeztem vissza. Akkor mi lesz? Attól te hős leszel, és erős? Az ütés, meg a fájdalom okozás mindig igazságtalan. Az a legerősebb, akit se meg nem ütnek, se meg nem üt senkit. És az is az igazán okos. Mondom én. Nyitva hagytuk a kérdést, másnap bementünk beszélgetni a tancinéninivel.

Aki szerint a konfliktus arra jó, hogy elkerüljük.

Én igazat adtam neki, de közben eszembe jutott az iskola pszichológusa, aki szerint két gyerek van: aki üt, és akit ütnek. És a kedves szülőkre bízta, hogy az ő gyerekük melyik táborba kerül. Ó, áldott iskolapszichológus.

Mi meg bízunk abba, hogy erről a vonatról át lehet szállni egy másikra.