A múlt péntek múlt csütörtökön kezdődött és ez rányomta a bélyegét arra a hétre, ami most van.
Azzal kezdődött csütörtökön, hogy Imre Artúr király, Miki pedig krokodil akart lenni az álarcosbálon. És mivel Csaba mániákusan szeret álarcokat, jelmezeket gyártani (mekkora mázli!) ezért csütörtökről péntekre virradó éjjel végig dolgozott. Időnként zaklatott gumipertliért, színes filctollért, úgyhogy én sem tudtam pihenni. Péntek reggel 8-kor aztán csőre töltve ott voltak a jelmezek a félévzáró bulira, mondanom se kell, frenetikus hatást értek el a kartonból készített, keltamintás, éles fogazatú, sárkányos, pikkelyes kollekciók.
Rögtön azután, hogy a jelmezeket átadtam elrohantunk Gáborral Radnótra, hogy Zeevet és anyukáját behozzuk tornázni Vásárhelyre, majd torna után rohantunk vissza a suliba a fiúkért, akik közben kiünnepelték megukat. Majd haza rohantunk, hogy Editet és Zeevet, Imrét és Mikit hátrahagyva eljussunk a szívultrahangra, amire augusztus óta könyörögtük be magunkat Gáborral. Valami zajt hallott Márta, a neonatológus, ámbár mire beprogramáltak a zörej el is tűnt.
A korházban csekély egy órás várakozás után (azért ilyen rövid, mert előjegyeztek végre) megint várhattunk fél órát nekivetkőzve a híres hírhedt szakértőre. Gábor derékig levetkőzve, én téli kabátban, egy 2X2-es ultrahang-fülkében. Elképesztően hangulatos. Mire megjelent a kardiológusnő már éreztem, hogy elküldöm a pokol fenekére. Azonnal rámrivallt, hogy miért mertem leülni az ő székére, majd a fülke sötétjében megjegyezte, hogy Gábor sápadt és biztos vérszegény. Mire a diagnózis is megszületett, hogy nincs semmi baja a gyereknek, már annyira ideges voltam, hogy alig találtam meg a kijáratot.
A fent jelzett családias hangulatú ultrahang után visszarohantunk Zeevért, Editért, Imréért és Mikiért hogy előbbieket visszavigyük Radnótra, utóbbiakat pedig igéretünkhöz híven elvigyük Szatmárra, Nyuszimamához. 35O megteendő kilométer volt előttünk, és délután 5 óra volt.
Alig értünk Tordára, amikor csengett a telefon, hogy forduljunk vissza, mert magunkkal vittük az egyetlen lakáskulcsot. Ekkor Gábor már 11 órája gyakorlatilag csak a kocsi babahordozójában üldögélt. Visszafordultunk, mit volt mit tenni, de alig értünk Ludasra, megint csengett a telefon, hogy sikerült betörni a saját lakásunkba, nem kell már a kulcs. Úgyhogy újabb fordulat, újra irány Szatmár.
Ekkor mondták be a rádióba, hogy kiraboltak egy fegyverraktárat, két áldozatot követelő, utcai lövöldözés és rablás történt Brassóban, és az egész országban útlezárásokkal, torlaszokkal keresik a rablókat.
Hallgattam a rádiót a fegyverekről, a rablásokról, az utcán és az utakon fenyegető veszélyről, figyeltem az egyre nagyobb számban feltűnő rendőrkordonokat. Gábor elképesztő kitartással tűrt a babaülésben, Miki megadta magát a leghátsó ülésen. Imre megértéssel csevegett a középső ülésen az esőerdőkről, az ősemberekről és a civilizációról.
Aztán ránkereszkedett valami hihetetlen sűrű sötét, valahol a Meszes hágóján, és elkezdett szállni, zuhanni ránk a hó. Nem láttam az utat, csak a szélvédőbe csapódó hópelyheket. Nem volt forgalom, lassan megszűnt a tér, majd az időérzékem. Bekapcsoltam a központi zárat az autón, ez volt az egyetlen védelmi stratégia, amit a fegyverrablásos-gyilkosságos délután ki tudtam találni. Olyan volt, mintha egyre mélyebbre hatoltunk volna egy vége nincs, feneketlen alagútba. AZ az érzés vált egyre bizonyosabbá, hogy csak én vagyok, meg a kocsiban ülő három gyerekem. Ha most bármi történik velünk, nyomtalanul fogunk elmúlni ebből a világból. Nem láttam az út szélét, csak sejtettem a pár méterre tőlünk tátongó szakadékot. Azt se láttam, hogy a saját sávomon megyek-e, hogy vannak-e sávok, irányok, és hogy egyáltalán melyik dimenzióban autózunk? Sebvált, lassul, sebvált, gyorsul, rövidfény, hosszúfény, rövidfény hosszúfény. Egy araszoló alagútlény lett belőlem, aki semmi mást nem tudott és nem akart, mint eljutni valahová, mindegy hogy hová, csak legyen valahol.
Éjjel kettőkor értünk SZatmárra. Gábor 18 órája ült a babaülésben. Imre és Miklós ájulva aludt.
Aztán másnap már minden olyan normálisnak tűnt. Felkelt a nap, lettek fények. Körvonalat kapott a lakásunk, biztos volt alattam a talaj, nem zúgott a motor, nem pörögtek a kerekek. A gyerekek ettek-ittak.
Elég kételkedve néztem bele a tükörbe. Féltem, hogy visszapillant rám az alagútlény.
Hozzászólások