Egyszer már említettem a down szindrómás gyerekek ügyét ezen a blogon, és igértem, hogy vissza fogok térni rá. Most jött el az ideje, hogy magyarázatot adjak, miért fontosak nekem annyira ezek a gyerekek.

Kamasz koromban egy igazi falanszterben laktunk. Szűk, szürke, nyirkos betongrengetegben. Egymásra zárt lakások labirintusában. Az emberek úgy éltek egymás mellett a korabeli gazdasági és politikai válságban, hogy nem köszöntek, nem néztek egymásra: az életkörülmények elviselhetetlensége elviselhetetlenné tette az embereket is. Kamaszként ez az intimitás nélküliség, ez az érzéketlenség, ingerínség, hibernált érzelmi és szellemi állapot kétségbe ejtett. Vergődtem a lakótelepünknek nevezett betonrengetegben.

Élt a szemben lévő tömbházban egy végtelenül vonzó, magas, izmos fiú. Folyton atlétában járt, mégpedig úgy járt, mintha rá nem vonatkoztak volna ennek a szigorú térnek a szabályai: lendült az utcán, lendületben voltak az izmai, a haja, örvénylett körülötte a levegő. Még a mindig fényes és barna bőre is elütött ettől a szürkeségről: rá egészen más fény sütött, másként lélegzett. Éltem a gyanúperrel, hogy tulajdonképpen ez a fiú nincs is, csak én találom ki, hogy értelmet adjak a folyamatos ablakon kibámulásomnak. 

Nem sokkal azután, hogy leltárba vettem ennek a fény és lendület-fiúnak az összes tulajdonságát, megtanultam a nevét (Trajánnak hívták, mint a császárt, egyértelmű), megfigyeltem, hogy kik azok a lányok, akikkel esténként a blokkok előtt ácsorgó és rozsdásodó Daciákra ráhajolnak egy egészen különös jelenet tanuja voltam. Az utcán lebegő Traján felé egy kacska járású kis gömbölyű fiú sietett. Ismertem a fiút, folyton kis bevásárló szatyorral téblábolt lent, igyekezett mindenkivel szóba állni. Minél inkább igyekezett, annál inkább kerülték az emberek: beszédhibáit nem értették, mosolyával türelmetlenek voltak. Még mordabbúl utasították el, mint egymást. És jól el lehetett elutasítani, mert ő nem fordult védekezően és zordul magába mint a többiek: mindenkire mosolygott. És akkor ott gurult ez a bevásárlószatyros mindenkiremosolygós egyenesen neki Trajánnak, a tündöklő Trajánnak. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, hogy mi lesz? Átlebeg rajta nagyvonalúan? Vagy belebotlik? Arréb tolja? Egyszerűen lesepri ezt a fura kis manust?

De semmi ilyesmi nem történt Traján és a Kisgömböc hangos nevetéssel összeölelkeztek. Ugráltak. Traján elgömbölyödött, Kisgömböc kifényesedett. Annyira örültek egymást.

Később megtudtam, hogy Traján és a Kisgömböc testvérek: utóbbi előbbi bátyja. Down szindrómás. És aztán azt is megtudtam, hogy Traján azért olyan tündöklő, mert folyamatosan vigyázza, gondozza, szereti a testvérét. Ők ketten voltak akkori kisvilágunkban az egyedül emberien élő emberpár.

Szóval a down szindrómás emberek iránti szimpátiám ezóta datálható. SZerencsém van, mert időben megtanulhattam, hogy a down szindróma nem csak speciális igény, de speciális lehetőség is: másfajta kommunikációra, másfajta érzelmi életre, másfajta emberi viszonyokra. Azóta keresem a down szindrómás gyerekek és szüleik társaságát. Imrééknek is volt óvodás csoportársa, és akkora örömmel töltött el, hogy Imre a legutóbbi táncházban pont ezt a kislányt kérte fel többször is. A nagy közös táncolás után több nap telt el, amikor Imre rákérdezett, hogy mi is van ezzel a kislánnyal? Gondolkoztam, mit is mondjak, de nem tudtam eldönteni, Imre mit lát, mit érzékel? Faggattam, hogy milyennek látja a kislányt. Azt mondta, hogy kicsit ducinak, de ettől aranyos:). És olyan boldog voltam, amikor az én fiam is észrevette azt a bizonyos fényt:)))