Két dolog nagyon zavar: amikor azt taglalják az emberek, hogy ki a jó anya, és amikor a gyerekek szépségét értékelik.

Nekem pl. először akkor mondták, hogy "jó anya" vagyok, amikor Gábor bent volt az intenzíven, és én emésztettem magam miatta. Amikor Imrét rém fiatalon megszültem, akkor nem mondta senki. Amikor  albérletről albérletre vándoroltunk vele, majdhogynem hontalanul, akkor se mondta senki. Amikor két vizsga között tök egyedül mostam kézzel a dolgait, akkor se. És amikor gyorsan megszültem Mikit, mert szerettem volna egy igazi jóbarátot, tesót mellette tudni, akkor se mondta senki. Mikort pályakezdőként úttalan utakon cipeltem a két kiskrapeket magammal, hogy az első állásomban megfeleljek, legyen fedél a fejünk felett, és biztonságunk, akkor se tűnt fel senkinek, hogy "jó anya" lennék. Sorolhatnám az éveket, amikor morcos, fáradt voltam, amikor kívülről semmi sem tűnt harmonikusnak, és persze nem is járt ezért dícséret. Pedig akkor, időnként én magamban úgy éreztem, hogy na igen, most azért a helyemen voltam. De álmomban se gondoltam arra, hogy ezért bármiféle minősítés, dicséret járna.

Aztán amikor jött Gábor, és az első napokban jött az őrületes szorongás, akkor hallottam először ezt a szókapcsolatot.  És úgy éreztem, hogy valami teljesen tőlem független dolog miatt mondják nekem. Valamiért, ami nem tőlem függ, amit nem én akartam, amiben én is csak tehetetlenül vergődtem. És akkor gondoltam arra, hogy a kívülállók igazából nem látnak bele a szülő-gyerek kapcsolatokba. Azt hiszem nincsenek jó anyák és rossz anyák. Csak szerencsések, akik meg tudják élni az anyaságukat. És szerencsétlenek, akik valamiért nem. És ez utóbbiak az igazán sajnálatra méltók. (Sokszor eszembe jut József Attila és az anyja, akit depressziósan, betegen ismert meg és vesztett el. Akivel alig volt önfeledt, boldog közös napjuk. Aki állami gondozásba adta. Majd alig látogatta. A Mama. Ne lett volna jó anya? Dehogynem.)

A szép gyerek az még borzalmasabb. Vannak pl. ezek az internetes szavazós gyerekszépségversenyek. Ahol kattintani lehet a még kékebb szemre, a még gödrösebb állacskára. Sose bírtam azt mondani, hogy szép a gyerekem. Mert ezzel valahogy összemérhetővé, kicserélhetővé, le vagy felfokozhatóvá teszem. Úgy vagyok ezzel, hogy nagyfülü, lúdtalpas, fogszabályzós de ő az aki. Egy van belőle az univerzumban:)