Így a vakáció utolsó estéjén - nálunk holnap kezdődik az iskola - mérleget vonunk a nyárról. Ezen a nyáron sem mentünk el nyaralni. Volt egy Csíkszeredába ruccanás, meg néhány apróbb kirándulás. Zs vitte őket Nagyváradra nagyszülőkhöz (N-N), meg ők is elmentek kirándulni: Hargitára élményparkba kis és nagy Jancsiékkal (elvált apukák fiúkkal, menő ötös).  Nem sikerült viszont eljutniuk a Balatonra, pedig tervezték, Mikinek viszont nem adtak útlevelet, mert így fennálásának tizedik évében derült ki, hogy nincsenek rendbe személyi okmányai, és az okmánycsere túl hosszú idő. Rendszeresen jártunk viszont vikkendre fagyizni, voltak dumálások, katanozások. És reményteljes ősz elé nézünk, nagyon sok jó változás van itthon, egzisztenciális értelemben (CS egy hős), úgyhogy szerintem megúsztuk a mélyvizet, és látszik a part. Optimisták vagyunk, legalábbis.

A nyár abszolút nyereménye, hogy Zs kitalálta, menjenek el a fiúk Pálpatakára néptánctáborba. A tábort egy zseniális házaspár szervezte. Na most kell nagyon figyelni: a Korond közelében lévő néptánctábort Akio Hayashi és felesége Kata szervezte, és nagyjából ők is vezényelték le. Akio Hayashi egy Erdélybe szakadt japán ember, aki - ki érti ezt -beleszeretett ebbe a környezetbe és mindennel foglalkozik, ami emberi. Van négy gyerekük: három lány és egy kis 7 hónapos fiúk, ezzel a négy gyerekkel és még kb harminc másik gyerekkel indultak útnak augusztus 3O-án, egy kis rozoga autóbusszal. Mikor felültettem a srácokat és figyeltem, ahogy a lélekvesztő dugik telik mikroszkóppal, házi lekváros üvegekkel, és mindenféle barkácseszközökkel, akkor kicsit átfutott az agyamon, hogy nem vagyok-e én elmebeteg, ilyen helyre elengedni a gyerekeket? Nem, nem számolták meg hogy hányan vannak, csak mosolygott mindenki, meg élte a pillanatot. Aztán elmentek Korondig, ahol várta őket egy traktor (!) mert a célállomás-tanyára személyautóval nem lehetett eljutni. A traktor vitte a sok befőttes üveget és a számolatlan gyerekeket, meg a két (vagy három) felnőttet egy olyan helyre, ahol térerő sem volt, csak valami dombtetőn, ha megfelelő szögben tartották a mobilt. és ott éltek a fiaim egy ilyen kommunában, életükben először maguk uraként. Főzni Akio felesége főzött - meg a gyerekek, ez utóbbiak mosogattak, és látták el magukat kb tíz-tizenkét éves figurák. És tanultak mindent egy hét alatt, irányították a saját életüket. Gőzöm nincs, komolyan gőzöm nincs, hogy hogy tudták Akioék megúszni botrányok, feszültségek nélkül. Minden esetre a fickók nagyon vidáman jöttek haza, hellyel közzel mindenük meg volt (vagyis gondoskodtak magukról), tele élményekkel.

A következőket mesélték el:

- senki sem verekedett (! - szóval gyerekközösségben is meg lehet oldani, de meg ám, hogy ne legyen agresszió)

 - az egyik legszimpatikusabb fiú legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy szereti a pókokat, a pókoknak azt a kedves kis gömblyét (szóval a fóbiák legyőzhetőek, és minden dolognak van szebb és mégszebb perspektívája)

- Miki imádott főzni

- Imre nem imádott főzni, viszont segített Akionak fát hordani

- Miki nehezen bírta a túrázást, de a többiek lelkesítésére végigcsinálta a kitűzött teljesítményt.

- Majdnem végig esett az eső, ennek ellenére remekül érezték magukat. (Sok gyerek összezárva sem érzi rosszul magát, ha lekötik őket)

- Sokat énekeltek, meg táncoltak, meg is tanultak valami zsidó szerelmi táncot (???? - naná, Korond mellett, Székelyföld határán, a japán Akiótól, értem én ezt :) - minden eseetre eszembe jutott Ildikó néni, aki szerint a románok nem kántálnak...)

A hazajövetelük volt meglehetősen izgalmas, a megadott időpontban ugyanis nem jelent meg az autóbusz a megjelölt helyen. Én a tábor ideje alatt alig tudtam elérni telefonon őket, az egyetlen működőképes mobil az utolsó három napban nem válaszolt. Miután egy órát vártam a gyerekeimre, akikről azt sem tudtam, hogy hol vannak pontosan, és kikkel, elszakadt a cérna. Beültünk Mátéval a kocsiba autózni, és azon agyaltunk, menjünk el a rendőrségre, és tegyünnk jelentést, hogy ismeretlen tettesek ismeretlen helyre vitték ismeretlen időpontban az ismerős gyerekeinket.

Aztán egyszercsak csengett a telefon, Akioék voltak, hogy várnak ránk, kicsit késtek, de minden rendben. Mit is mondjak, útban vissza a buszállomásra átfutott az agyamon néhány sárkány-köd, hogy is fogom letépni valakinek a fejét. Aztán ott állt Akio, Kata és a fiúk és mosolyogtak, és minden olyan nyugodt volt, és élmény teli. És én olyan szánalmasan szorongó kelet-európainak éreztem magam velük szemben, hogy inkább én is átvettem ezt a mosolygós akármilyenazéletmijóléljükmeg érzést és azóta is végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen élményük volt a nyáron.

Itt Akio épp román táncot tanít kis román gyerekeknek. Multikult:)