Sok sok nagyon kedves levelet kaptam, hogy miért nem folytatom a blogot, és én nem válaszoltam egyikre sem, vagy ha válaszoltam, akkor talán csak annyit, hogy majd. Hát akkor most majd van. Eddig azért nem írtam, mert nagyon nem tetszett ez nekem, hogy publikus ez a blog, elejétől fogva tudtam ugyan, hogy publikus, de valahogy eddig el tudtam ettől tekinteni, és a nyáron meg nem tudtam eltekinteni. Most meg valahogy megint nem érdekel. Nem mintha a kedvesolvasó iránt lennék érzéketlen, csak nem vagyok egy public face.

A hírek röviden: a 31 hetet töltöm holnap. Erről sem írtam, meg nem is beszéltem senkinek. Több okból: egyrészt mert valahogy nem voltam kíváncsi arra, hogy ki hogy reagál (te jó isten, négy gyerek...). Másrészt, mert közben dolgozom (itthon, javarészt ágyban, de mégis dolgozom), és szülés után is dolgozni fogok, egy sor macsó fickóval, akik a gyerek gondolatától is hidegrázást kapnak, és én arra pláne nem voltam kíváncsi, hogy ők mit gondolnak. (Mikor Gábort vártam, ők voltak azok, akik röhögve megbeszélték, hogy biztos azért született harmadik gyerekünk, mert nem ismerjük az óvszert. Hát most nem röhincséltek.) Harmadrészt: féltem. Féltem, hogy megismétlődik, ami tavaly, hogy koraszülés lesz (ettől most is félek, de már nem annyira), hogy valami baj lesz. Valahogy belül akartam óvni ezt az egészet. Negyedrészt: szerettem volna ezt minden külsőség nélkül, édelgés nélkül magamban megélni. Semmi "pocakfotó", meg kismaminyafi. Teltek a hónapok, és csak én tudtam, meg Cs. meg Gábor, mert Gábor. (Meg Meske és Ingrid, mint blogszövetségesek.) Gábor elől ugye nem lehet az ilyesmit eltitkolni, az angyalt is csak ő látta tavaly karácsonykor, csak nem mesélt senkinek róla, mert ugye annyira még nem tud beszélni. Nagyon megbízhatóan titoktartó fickó. És jó volt így ez, a csendes gyereknövesztés. Akkor most jön az a kérdés, hogy kisfiú, vagy kislány, de erről nem nyilatkozom, majd after. De legalábbis a keddi ultrahangot megvárom:)