És most arról a bizonyos táncóráról, és az összes többiről. A néptáncoktatást én magam is kezdeményeztem, és egyike voltam a legelkötelezettebb híveinek, nagyon örültem, hogy ehhez a tanítónénik profinak mondott tanárt találtak. Azért szorgalmaztam, mert ha rajtam múlna az első két évben nem is tanítanék mást, mint művészeteket. Teret nyitnék a gyerekeknek, hogy megtanulják megfogalmazni, megmutatni önmagukat, és észrevenni másokat. Ehhez azonban ebben az országban nincs szakképzett tanár, nincsenek jól felépített tanrendek, nincs ennek hagyománya. Partizánakció minden ilyen kezdeményezés, és a mienk egy jól kitalált partizánakciónak tűnt.

Nem az lett. Ha az lett volna, akkor négy év alatt a gyermeknek fejlődött volna a hallása, a ritmusérzéke és a mozgáskultúrája. Tisztába lenne a magyar néprajzi régiókkal. Felismerne népviseleteket, lenne némely fogalma a tánc-dialektusokról, ismerné a hangszereket. Nem ismeri. Ilyen tudatos módszertani háttér nem állt mögöttük. Megtanultak néhány csíki és marosmenti táncmozdulatot, kontextustól és korosztályuktól függetlenül,  és négy évig az volt az egyetlen igazi probléma, hogy ki kivel táncol.

A pedagógiai alulképzettségről, aberráltságról, és a felülről gerjesztett konfliktusokról annyit, hogy a napokban a tanítónők és a tánctanár néni listát irattak, és nyilvánosan ki kérdezték, ki kivel hajlandó, és ki kivel nem hajlandó együtt táncolni. Testületileg leszerepeltették a gyerekeket, egyértelművé tették a személyközi korlátokat, és azok áthághatatlanságát.

Erre a mérhetetlen bakira csak azt tudtam mondani Csilla tancinak, hogy ha "Ti legitimnek állítjátok be azt az opciót, hogy van, akit elfogadunk, és van akit nem. Az intolerancia ebben az osztályban bevett és támogatott magatartásforma. Csodálkoztok rajta, ha a gyerekek élnek a lehetőséggel, és gyakorolják?" 

Meg kellett volna tanítani táncórán, hogy mi a próbafegyelem. Hogy mi a művészeti fegyelem. Táncóra előtt felkapni a macinacit és futtatni békaügetésbe - bemelegítésként a gyerekeket néhány kört. Hadd lássuk, ezután kinek lesz energiája fegyelmezetlennek lenni. A fölös energiák leadása után pedig pontos szabályok szerint lehet művészetoktatásról beszélni. Ilyesmiről szó nem esett.

Ha csak annyit értek volna el ebben az agyonfinanszírozott, lelkileg, szakmailag, emberileg megtámogatott majdnem belvárosi iskolában, hogy a gyermekeink négy év után csak tized ennyire felszabadultan tudnak táncolni és élvezni azt amit csinálnak, csak század ennyire lenne kifinomult a mozgáskultúrájuk megemelném a kalapomat, és nem győznék hálálkodni

A társas konfliktusok kezelésére nincs jobb eszköz a táncnál. Itt azonban a tánc a konfliktus forrásává vált. Nem lehetett volna a legősibb magyar táncok, a körtáncok közül találni valamit? Dunántúlit? Moldvait Megmutatni a gyerekeknek, hogy lehet összekapaszkodni, tömegesen feloldódni a ritmusban? Rongyossá taposni a padlót a talpuk alatt? Ha már mindenképpen valami nagyon friss dialektust, valami nagyon közelit kerestek, nem lehetett volna egy széki négyes erejéig összeterelni a gyerekeket, hadd ringatózzanak? Rögtön megoldódott volna a ki kivel kérdése.

Hol volt a kreativitás? A problémamegoldás?

Lógnak a levegőben a kérdéseim, úgysem válaszol senki. És mivel úgy gondolom, hogy a művészetoktatás nem vicc, különösen nem vicc az alternatív oktatásban, most az egyszer megkutyálom magam. És igenis addig megyek, amig kiderül, át volt-e ez az egész gondolva, meg volt-e alapozva szakmailag? Vagy csak hazardírozott néhány felelőtlen ember a legfontosabbal a gyerekek szabad kifejező-készségével, önbecsülésével és művészetszeretetével.