Vigyetek el engem is lassúzni srácok
vigyetek el innen, mert nem jön ide más
vigyetek el engem is lassúzni srácok, légy szíves
Elmentem ma a tisztázásnak szánt szülőértekezletre. A nagy leszámolásra. Velem. Nem akartam elmenni, hajnalban még arra keltem, ma Gábort műtik. De Gábor nem volt olyan állapotban, jövő hétre halasztották a beavatkozást. Délelőtt sikerült két nagyobb, délben két közepes sziklát arréb görgetni, s kora délutánra a kavicshordás is megvolt. Úgy döntöttem, elmegyek hát, számoljanak le. Velem. Azért is mentem, mert Ági mondta, hogy mi vagyunk az elefántok. Tartozom tehát neki, állati alapon.
A tiszta folt az, amikor a kiömlő vérre
ráesik a hó és öt perc múlva nincs
a tiszta folt az, amikor minden hófehérbe öltözik.
A szülőértekezlet, jaj, hát a szülőértekezlet az maga a rituális gyilkosság. A kis elviselhetetlenségek hirtelen felnőtt léptéket kapnak, a csökött kis egymásnakvetemedések magasan feszülnek. Sercegnek, szikráznak. Gyorsan ki- és leég minden, és mindenki. Már nem kérdés, hogy mitől olyanok a gyerekek amilyenek. Azért olyanok, mert a miénkek. Rejtett, sötét kis árnyaink. A. kezdte azzal, hogy B gyereke pornófilmet néz az apjával, és arról részletesen beszámol az iskolában. B nem volt ott, B megidézett gyereke is sötétebb lehetett így az átlagnál, szerencsétlen, ügyetlen kis bűnbakk. Por-nő fhilmehet! suttogták, szívták és fújták a konszolidált délutánjukon látványosan meglepődő anyák. Gurult ide oda ez a po-hor-no-hó, és én azon gondolkodtam, vajon miért érzem ezt a beszállingózó pohor-no-hót egyedül igaznak magam körül. (Pornó? Hát nekünk nincs is olyan. De van! Mindenkinek van, időnként beteszik a műsorba, ha nem is fizetsz elő. Nálunk aztá nem. Pedig van, Zs már tudja, mi az a leszbikus...) Aztán persze elült a szalonvihogással vegyes felháborodás és tetemre hívtak. Úgy, ahogy az a nagy, hatalmi könyvben elő van írva. Kiállítva, ujjal rámmutatva, körbe állva. Így megyen az, a leritualizálás. Visszaritualizálva. A formáját tudom, hogy megyen ez a nőkfalkában, csak hangom nincs hozzá, türelmem, és kedvem, és gusztusom, na az pláne nincs. Aztán persze kiestünk a szerepekből, villogtattuk a fogínyünket, a fogfehérünket. És Ildikó néni elmondta, hogyan nem történt a gyerekek elutasítása. Gátlás és szemrebbenés nélkül hazudott. Védte a bőrét. Magyarázta a bizonyítványát. Maszatolta a történteket.
Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok
köszöni az anyám, hogy lassúztok velem
Aggódik, hogy tél lesz, jönnek majd a bálok
és én otthon nézem a hóesést
Tudtam, hogy nem mondhatom szembe: hazudsz. Nincs kinek, nincs miért. Próbáltam szabályokra hivatkozni. Elvekre. Szokásokra. Húzni egyenes vonalat, hátha sikerül legalább annak mentén eltántorogni közösen az elviselhető közös minimumig. De kevesen értették.
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán
Senkit nem háborított fel, hogy gyerekeket aláztak meg, hogy fogalmunk sincs, milyen szakmai garanciák mentén, milyen tanterv alapján mit is dolgozott az akit pedagógusnak hittünk. A po-hor-no-hót újabb sziszegőszó váltotta fel a szá-hám-lá-hát. Kérni hogy merem? És miért? Hogy leadózza? Hát kinek jó az? És sze-her-zö-hő-dé-hést. Felfortyant nőtársaimban a Balkán. És akkor jött Á. és amit nekem képletekben, számokban, jogszabályokban és tantervekben nem sikerült elmondani, azt ő elmondta. Halkan, alig hallhatóan. Hogy mi van itt a gyerekekben, mindannyiunk gyerekében. Vágy és rettegés talán. Biztos. És a bunda rajtuk: magány.
És kinn már hull a hó, pont jön a télapó értem és bálba visz a szánkó és fülembe hajol egy táncosom, hogy jól mozgok és megcsókol, míg hóra rogynak kint a szarvasok.
Ildikó néni panaszként és magyarázatként elmondta: főleg a fiúk nem akarnak táncolni, ő nem is érti. Csak leülnek, vagy elszaladnak, főleg mikor van hova. Akkor hát elszaladnak. Főleg. Ott van az a nagy rémes tornaterem, a bordásfallal. És inkább azon csüngnek, mint az általa tovább adott mozdulatokon. Mert nem élvezik barátom, azért. Mert fogalmad sincs, mi lenne itt az öröm. Azért. És hogy Imrét, hát Imrét azért kerülik a lányok, mert táncórán rágja az öklét. Csak áll mereven, ha egyedül van, és rágja az ökét. És a rágott ököl, az nyálas. A görcs, a félelem nyúlik, majd rászárad a gyermekre, hát kinek kell ez?
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el az én tyúkszaros kis életem
Egyetlen emberi hang szólalt meg, a Csilla tancié. Kibírta mondani, hogy sajnálja. És éreztem, hogy tényleg sajnálja. A fájást sajnálja, a csalódottságot, az összerágott öklöket. Saját magunk megmocskolt, magára, po-hor-no-hóra hagyott, tíz éves kis árnyait.
Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok?
És mi is a jó abban, ha sok a menekült
Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok, légy szíves
Nem, nem lehet megmenteni senkit. Nem értettük meg egymást, valószínűleg magunkat sem. Mi a sok menekült csak abban bízhattunk, hogy már nem mi vagyunk bezárva oda, a negyedik osztály nagyon zárt falai közé. Kiszabadul majd belőlük is valaki, vagy valami, maguk mögött hagyják torzó, buksi kis bábjukat. Így műveljük a kényszerérleltetést. Felnőtté asszuk őket. Vért a vérünkből. Ráesik a hó.
A szülőértekezlet véges műfaj. Ez itt a szerencse. És nincs légyszives.
Hozzászólások