Ha oktatófilmet kéne készítsek az autizmusról, akkor biztos valamilyen bevásárló központban forgatnék: égne az összes nagyteljesítményű izzó, fényreklám, villódzó reklámfelület. Csilingelne az összes pénztár. És minden fém bevásárlókocsi ritmikusan egymásnak koccanna. És az embertömeg olyan törvényszerűen örvénylene, ahogyan a homok pereg és hömpölyög.Többszólamban kérné a kórus ugyanazt a felvágottat. És hangosbemondó megállás nélkül duruzsolna. A papírdobozokból rakott labirintusok újra és újra lebomlanának és másutt épülnének újra.

Elviselhetetlenek a bevásárló központok.

Ma öt ilyen helyen próbáltam cipőt venni Mikinek. Egy cipőalakú cipőt. Nem hegyes orrút, nem vastag talpút. Nem neonszínűt, vastag madzagosat, vékony bőrűt, csikorgó talpút. Cipő cipőt.

Cipeltem Gábort az ölemben, húztam magammal Mikit és loholtam Imre után. Izzadtam, lihegtem, fogat csikorgattam. És akkor megtaláltuk. És nem volt drága, és pont jó volt.

Fél órát vártunk, amíg a párját kihozta az eladó.

A kasszánál derült ki, hogy rosszul cimkézték fel. Háromszor annyiba kerül, amennyit a cimkén írt.

És akkor káromkodtam, a pulthoz vágtam a cipőt és kirohantam.Tudom, hogy nincs bocsánat. De jól esett:)

ps. egy kis, sötét, kihalt szatócsboltban, utolsó reményünk helyén megtaláltuk Miki cipőjét. Tanulság: ne menj olyan helyre, ahol túl sok a fényreklám.