Szóval csak araszoltunk, araszotunk le a vulkán tetejéről, a békakirályok és trollok között felhőből ki, felhőbe be. Azt hittem sosem lesz vége az útnak. Nem törődtem a borzasztó kátyukkal, utóbb rájöttem, hogy kár volt, mert el is ferdült a tengely. Annyira nehéz álom szállt meg, hogy tényleg, másodperceken múlt, hogy el ne aludjak a volánnál. Alig értünk be csíkba, az éjjel kellős közepén húztam és vontam őket magam után, mit ne mondjak, sokkoltuk a családot.

Nem csak azzal, hogy a legnagyobb viharban elmentünk sátorozni, az éjjel kellős közepén mégis visszafordultunk, hanem azzal, hogy másnap kora reggel megint útra kerekedtünk, és visszamentünk a Szent Anna tóhoz és Katáékhoz. Megenyhült az idő, és végül közösen meglátogattuk a Mohos-lápot, ami szintén egy vulkanikus tó, tetején 18 milió éves hamuréteggel, és a tó vizén ringatózó hamuba nőtt törpe fenyőkkel, húsevő növényekkel, fekete viperákkal. Tiszta időutazás: alig tudtuk kirángatni Imrét a túristáknak kijelölt cövek-ösvényről.

Aztán megettük az ünnepi almatortát, mégegyszer felköszöntöttük Katát, megnéztük magunknak a Szent Anna tavat, megállapítottuk, hogy hiába szednek környezetvédelmi pénzt a belépéshez, még mindig elhanyagolt és szemetes a környék, de vannak vadkacsák. Nyuszi T. megpróbált egy fotót készíteni az ebadtáról a "vigyázat medvék!" felirat alatt, de nem sikerült. Én egyáltalán nem fotóztam, mert a sagahoz hozzá tartozik, hogy a régóta tervezett és előkészített kirándulásra csak a melegruhát, a hálózsákokat és a fotóaparátot felejtettük elvinni.

Hát így volt a nyár, amikor nem lászottak a csillagok