Történt pedig, hogy Imrééknél a tanítónéniék még elsőben eldöntötték, hogy kiegészítő foglalkozásként néptáncot fognak tartani. Profi tanárt kértünk fel erre, meg is fizettük rendesen négy éven át, ő Ildikó néni a helyi néptáncegyüttes művészlelke. Ildikó néni hozzáértését az első években nem kérdőjeleztük meg, ámbátor nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekeket nem tudja lekötni, és a néptánc szeretetét nem tudja átadni. Semmi gond, nem pedagógus, művész, túléljük - gondoltuk.
Imrével pedig könnyű dolga volt, öt éves kora óta jár Zs-vel táncházba, tőlem is, az apjától is ezerrel ömlött rá a népzene és tánc iránti szimpátia. Ildikó néninek persze mindez nem jelentett semmit, készséggel elfogadta, hogy Imre az osztály furagyereke. És nem, ő nem volt az a pedagógus, aki a furaságot pozitívumként tudta elkönyvelni és kamatoztatni. Kicsit néha rá is segített a kiközösítésre, például Imrének, ha épp az áldott lelkületű Kata nem volt iskolában, akkor nem jutott pár, nem táncolt, várta amíg a tanárnéni az egész osztály helyett néhány gyerekkel lezavarja a gyorsan lezavarhatót.
Második osztályban Ildikó néni pedagógiája és művészetszeretete az egekbe csapott: a záróünnepségen amikor a néptáncra került sor Imrét és Zsoltit a színpadon felejtették pár nélkül. A két gyerek először elpirult, a közönség is visszafojtott lélegzettel figyelte a kínos jelenetet, majd a gyerekek instrukció nélkül a produkció kellős közepén lekullogtak a színpadról. (Tegyük hozzá, Ildikó néni gyereke primplánban exponálva volt mindeközben, de hát legyünk nagyvonalúak a kisvonalúsággal.) Mérhetetlen önfegyelemmel úgy gondoltam, Ildikó nénire egy árva szót sem szabad vesztegni.
Ennek ellenére harmadik és negyedik osztályban is szorgalmasan tejeltünk neki, és a kétely nem merült fel Ildikó néniben, hogy valami oktatásfélét tán nyújtani kéne a gyereknek ezért cserébe. Szép csendben elmúlt két év is. Jön az idei záróünnepség és előtte egy néptáncfesztivál, itt né egy szomszédos faluban. Tanítónénik hada jött, hogy rábeszéljen, vigyem el a gyerekeket magánautóval, legyünk ott, jó lesz az, kell az ilyen élmény. Ja és ne felejtsünk el székely ruhát sem beszerezni. Napokig agyaltam az eredeti székely harisnya és csizma vásárlása fölött, hadd legyenek gyönyörűek az amúgy ádámkosztümben is gyönyörű fiaim.
Na és akkor Imre kisírt szemekkel jött haza pénteken az iskolából, hogy a jó édes Ildikónéni azt mondta, talán ő mégse kéne menjen néptáncfesztiválra, mert a társa - Kata - sokat hiányzott - más társat ugye nem kapott (pedig lett volna), és "ne nevettesse magát" azzal, hogy elmegy a rendezvényre. (Az öcsét vinni kéne, mert neki jutott pár. És Ildikó néni, ez a csupa empátia nőszív úgy gondolta, hogy Imre majd szerényen kussolva megnézi a helyszínen, hogy táncolnak azok, akiket engedtek táncolni, és akit nem közösítettek ki annyira, hogy ne jusson neki pár.)
Kata szerint Imre sírt hólyagos könnyekkel, Imre szerint Kata esett kétségbe, miközben Ildikó néni leradírozta őket a parkettről.
A lényeg a lényeg, hogy írtam ma egy rövidke körímélt a szülői levlistára, hogy kérném szépen négy évre visszamenőleg a drága jó Ildikó nénitől a számlát és nyugtát az elmúlt négy évben az ingyenes állami iskolában kifizetett tandíjra, és nyilatkozatot arról, mit is kaptunk cserébe ezért a nem kis összegért. Ha pedig nem kapom meg a számláimat és a nyugtáimat a pénzem után, elbaktatok a gazdasági rendőrségre és a tanfelügyelőségre is, elvégre egy közintézben üzérkedik valaki és alázza meg gátlástalanul a gyerekeket. Művészetoktatás és művészetpedagógia címén.
Úgyhogy basta.
És itten Imre látható, aki nem színpadképes. Természetesen egy kölcsönkislánnyal táncol, mert ezen az egy nyilvános fellépésen, ahol Ildikó néni szimpátiája színpadra engedte, ezen az egyen se jutott osztálytárskislány neki. De azért Imre akkor is becsülettel eltáncolta a táncot, ahogy fütyültek neki, úgy. Büszke vagyok rá.
Hozzászólások