A napokban végigolvastam Magyarosi blogját, jártam a nyomukban a neten. Próbáltam elvonatkoztatni, távolságtartással rekonstruálni mi van a bolíviai gyilkosságok mögött.

De csak arra tudtam gondolni, hogy nekem is három fiam van. Nem tudom, hogy húsz év múlva mi lesz velük. Merre viszi őket a személyiségük, a vágyaik, az indulataik.

Amikor kitört a cirkusz, hogy Magyarosi holtteste egyáltalán kiadható-e eszembe jutottak a szülés utáni első benyomások. Nem volt akkor bennem semmi elmondható, lefordítható érzés. Annyira elnyomott mindent az új test tapasztalata. Nem is tudtam más szót találni erre, azt figyeltem, hogyan működnek. Hogyan süllyed a mellkas légzés közben, milyen a tapintása a bőrüknek, milyen a körömágy, milyen a textúrája a hajnak. Hogyan vannak. Akkor annyira világosan tudtam azt, amit mára már sok szentimentális törmelékkel elfedtem. Hogy tulajdonképpen ez a megfogható mégis érinthetetetlen test ez van, ez van igazán. Ha van a vannak egyáltalán értelme.

Most, ezt a tragikusan abszurd történetet kutatva is csak arra tudok gondolni, hogy mi történik a testtel? Az emberi történetek mögött, azoktól teljesen függetlenül, hogyan tipródik el, málik szét az anyag. Az a valamikor valakinek olyan drága anyag. Megvisel ez a történet.