Csetten és az...

Cs. nem az a zsigeri apa, aki feltartóztathatatlanul nyomul a szülőszoba felé, kezében köldökzsinór vágásra élezett ollóval. Aki helybőlugrásból gügyög, pelenkázik , büfiztet és bérletet vált a játszótérre. Nem, Cs. valahonnan mélyről kezdte ezt az apává válást, gondolom még sok-sok előző generáció mélyéről, és apró elemekből építkezik. Stabilan. Mostanában szoktak menni Gáboral, mint alfahím az alfahímmel ide-oda. Csak nézem őket, ezt a kétszemélyes, összecementezett férfifalkát, és érzem, hogy akkor most itt van egy világhatár, amit én, mint nő nem fogok átlépni. Ilyenek a szabályok itt nálunk a vadonban. :)

A kis, inkubátorból intenzív nehézségekkel kivakart öklömnyi Gábor az elmúlt két év és két hónap alatt családunk legimpulzívabb, legöntudatosabb figurájává nőtte ki magát. Kb pont 3 hete beszél, szinte mindent mond, de utasítani (gyere ide, menj oda, adj ezt vagy azt stb) még mindig gesztusnyelvvel utasít és mond. Tesóival imád csapatban együttműködni, de azért elvárja, hogy övé legyen az utolsó szó. A szelíd bátyjai sajnos ezt minden további nélkül tűrik. A játszótéren szemrebbenés nélkül nyomul mindenki előtt a csúszdán, a hintán. Kacag, ismerkedik, felszabadult, falkavezér. Mivel Imre és Miki teljesen más figura, csak nézem, hogy na ez a gyerek vajon melyik bolygóról jött? És nem tolerálja, hogy valaki egyen a társaságába, és ő nem. Csupa életösztön, mindent mindenhol mindenkor megeszik. Azt is teljes életörömmel, habzsolós egzisztencia.

Ja, és hát alig nőtt ki a földből, de valami rajzfilmből (vízcseppmester? minimaxon?) megtanult karatézni. Egyik reggel bambán iszom a kávémat az ágyban, még ilyen őszi köd és dimenziótlanság, és azt veszem észre, hogy a gyerek áll a szoba közepén, kis zöld kezeslábas pizsamájában, torzomborz fejjel (hajat nyírni nem enged) és tajcsizik, vagy mi. Emeli a lábát, a karjait, és rituálisan visít hozzá. Hogy is van az a mese, hogy megszületik a kis babszem Jankó és hét nap alatt annyit nő, mint más hét év alatt? Alfahím.

Ó Istenem, holnap már 33 lesz, annyira nagyon örülnék. Ha nem lennék a szokásos szorongó fickó, aki most meg azt lesi, hogy vajon eleget mozog-e ez a gyerek, elég ütemben nő-e a hasa, és jajistenem, vajon nincs-e valami új probléma. Na de mondjuk, hogy nincs. Vagy hogy odafigyelünk. A dokitól kapott izomlazító remekül működik, azóta nem feszül annyira a méhem, lehet, hogy ez segített idáig. Az újabb target a 34. hét, be jó is volna.

Gondolkodom sokat ezeken az én koraszüléseimen. Vajon, nem lehetett volna megelőzni ezeket? Soha nem utaltak kórházba. Mert anatómiailag sose volt indokolt. Széles medence, csípő, látszólag jól fejlett méh, és mégis mindig bekövetkezet váratlanul, rohamosan. Most az egyszer kaptam ilyen izomlazító gyógyszert, noha mindig mondták, és látható volt, hogy az izomtónusaim szokatlanul aktívak, nem csak a méhem, hanem minden izmom állandóan feszül. És ez mondjuk, csak az én problémám. De mi van a többi koraszülő nővel? Azt olvastam, hogy a koraszülések száma exponenciálisan nő. Egyre több gyerek jön világra nemhogy a 37. de a 34 sőt a 28. hét előtt. Miközben ugye, a terhesgondozás az magániparággá vált, a nők többsége főállásban rohangál ultrahangról kontrollra, és vissza. Mi a fene történik? Egy rémálom ez a koraszülés. Eddig három terhességet csináltam úgy végig, hogy állandóan rettegtem a koraszüléstől, és összesen 18 terhességi hetet "spóroltam" meg. Azért ez így nagyon nem jó.

Most, jobban megfigyelve magam, annyi "hibámat" állapítottam meg, hogy a négy terhesség előtt egyetlen egyszer sem tudtam átadni magam a semmittevős gömbölyödésnek. Egyrészt nem olyanok voltak az életkörülményeim, másrészt alkatilag se vagyok képes arra, hogy üldögéljek egy hintaszékben és várjam, hogy leteljen a kilenc hónap. Harmadrészt, az én környezetemben mindig is megszólták az ellustuló nőket, az volt az elvárás, hogy az állapotos nő ha nem is ugyanúgy, de teljesítsen, mint mindenki más. Első gyerekkel még lehet így csak a gyereknövesztésre koncentrálni - nekem akkor sem sikerült - de többel? Most igyekszem feküdni, ha mozgok, akkor sem feszegetem a határokat, de érzem, hogy ez koncentrációt igényel, önfegyelmet.

Drága ismeretlen és ismerős barátaim

körülbelül január óta, mióta ez a történet itt kerekedik, hogy plasztikusan fogalmazzak, nem voltam olyan lelkiismeretes kommunikátor, mint amilyennek szeretném hinni. Van akit nem hívtam vissza, a legtöbbeknek nem mondtam el, sokakat nem kerestem meg, vagy nem írtam smst, a kommentekre se reagáltam személyesen, szóval gyűlik a vaj a fülem mögött. Ezúton kérek mindenkit, hogy ne haragudjon, de nem tudtam kezelni rendesen ezt a történetet, valszeg a sok sok szorongás miatt, se panaszkodni, se csicseregni nem akartam. Na de, ezúton köszönöm, akik mégis írtak, hívtak, esmeseztek, ragadszkodtak - bevallom  nagyon nagyon nagyon jól esik. És remélem, hogy most jönnek a csicsergéses, barátságos szép hónapok sok sok üzenetváltással meg mindennel.

with love, csetten

ps. különösen bocsánat az Ildikóktól: Hilditől, akinek meg se látogattam legkisebb decemberben született lHelga lányát, mert nem akartam a bennem lévő bizonytalanságokat transzponálni. Mildikótól, akinek jóliusban született Bora Mária lányát, és nem néztem meg gyönyörűséges vidéki régi új házát, pedig ő mindig mellettem volt gondolatban, szóban és cselekedetben is. Lilditől is bocsánat, aki nekem azonnal elmondta az ikreket, és a legtúlterheltebb időszakban is jelentkezett, én meg nem. Na, hát van egy kis kommunikatív handikeppem. És sorolhatnám a méltánytalanul mellőzött nem Ildikókat, de őket nem tudom ilyen szép logikus sorrendbe összeszedni, úgyhogy inkább nagy általánosságban bocsánat

a fiúk. Háát, hozták a formájukat :).

Miklós mélyen magába roskadt, azt hittem elszomorította a tesó-hír. De kiderült, hogy az bántja, hogy az utóbbi hónapokban örült, nem csak ő eresztett pocakot, hanem én is. És megnyugtatta magát, hogy biztos genetikai alapon pocakosodunk. Így most elismerte nyilvánosan, hogy gömbölyded. És miután elismerte, utána felszabadult és nagyon kezdett örülni a tesónak. És hátba veregette Gábort, és közölte: "Most már te is bátyj leszel, öreg!"

Imre elbújt a szemüvege mögé, és titokzatosan csak ennyit mondott: "végre lesz egy kémünk". Ez egy történelmi mondat, később majd megmagyarázom.

Gábor már hónapok óta tudja, ezért fetisizta viszonyba került a hasammal. Intenzívebb időszakokban megpróbál ugrálni rajta, lírai hangulataiban simogatja, és ismételgeti, hogy baba-baba. Ma a rendelőben pedig összehúzott szemöldökkel, hosszan vizslatta azt a dombor-nyomású ábrát, amelyen egy kettévágott terhes nő volt látható, hasában egy szakszerűen beékelődött csecsemővel. Azt hiszem, összeállt benne a kép. Tegnap találkoztunk Szabou Robiékkal, akiknél nem véletlenül ott volt Szabou Gellért is, gyönyörű, kékszemű, kiegyensúlyozott öt hónapos kiskrapek, és Gábor nagyon barátságosan simogatta: láttam rajta, hogy gyakorol.

Igazából azt akartam írni, hogy a bűvös 34, de abban már nem is merek reménykedni. Ma voltunk orvosnál, és sajnos a történelem immár negyedszer is ismétli magát: nyitva nem csak a külső, a belső méhszáj is. Sz. B. azt mondta, meg se mer vizsgálni rendesen, mert ha nagyon macerál eléri a baba fejét. Így aztán azt szeretném megérni, hogy bár a Gábor terhességi koráig kihúzzuk, ami ugye 32 plussz 5 nap volt, és most tartok a 31 plussz 3 napnál... Igazából az lenne a csodás, ha a 34. hetet elérnénk, mert akkor ugye már érett a tüdő, most kezdődik a versenyfutás az idővel. És annyira, de annyira nem akartam ezt. Persze mondhatom, hogy ne legyek telhetetlen, mert már nem a 26-ik héten, nem a 28-ik héten járunk, hogy ez már majdnem jó, reményteljes terhességi kor. De közben ott motoz a fejemben a PIC-en töltött időszakok emléke, az a sok kényelmetlen tudás, ami felhalmozódott bennem. Istenem, még három hetet adj így. Kérlek.

Amúgy a bentlévő, kinek nevét mint megnevezhetetlent, és ezért felbecsülhetetlent ki sem mondom, picurka, és törékeny. Gábor ekkor sokkal nagyobb volt. Becsült súlya 1621 gramm. A remek remek hír, hogy az agykamra tágulatot már nem észlelte Sz. B., és azon kívül, hogy kisebb egy picivel súlyra a koránál (egyébb méretei megfelelnek az "előrírásoknak") semmi gond nincs.

Szigorú ágynyugalom van most, ezt idegileg is nehezen bírom. Kaptam izomlazító gyógyszert, és várunk és reménykedünk.

(A szigorú ágynyugalomról annyit, hogy jövőhéten helyettesítek egy kollégát, igaz ágyból, párnák és laptopközt. És holnap idejön a fél szerkesztőség,és itt is marad négy napig, mert akció van a városban. De hát majd ellesznek, én aztán se a rendcsinálásból, se a vendéglátásból nem csinálok most gondot. )

Sok sok nagyon kedves levelet kaptam, hogy miért nem folytatom a blogot, és én nem válaszoltam egyikre sem, vagy ha válaszoltam, akkor talán csak annyit, hogy majd. Hát akkor most majd van. Eddig azért nem írtam, mert nagyon nem tetszett ez nekem, hogy publikus ez a blog, elejétől fogva tudtam ugyan, hogy publikus, de valahogy eddig el tudtam ettől tekinteni, és a nyáron meg nem tudtam eltekinteni. Most meg valahogy megint nem érdekel. Nem mintha a kedvesolvasó iránt lennék érzéketlen, csak nem vagyok egy public face.

A hírek röviden: a 31 hetet töltöm holnap. Erről sem írtam, meg nem is beszéltem senkinek. Több okból: egyrészt mert valahogy nem voltam kíváncsi arra, hogy ki hogy reagál (te jó isten, négy gyerek...). Másrészt, mert közben dolgozom (itthon, javarészt ágyban, de mégis dolgozom), és szülés után is dolgozni fogok, egy sor macsó fickóval, akik a gyerek gondolatától is hidegrázást kapnak, és én arra pláne nem voltam kíváncsi, hogy ők mit gondolnak. (Mikor Gábort vártam, ők voltak azok, akik röhögve megbeszélték, hogy biztos azért született harmadik gyerekünk, mert nem ismerjük az óvszert. Hát most nem röhincséltek.) Harmadrészt: féltem. Féltem, hogy megismétlődik, ami tavaly, hogy koraszülés lesz (ettől most is félek, de már nem annyira), hogy valami baj lesz. Valahogy belül akartam óvni ezt az egészet. Negyedrészt: szerettem volna ezt minden külsőség nélkül, édelgés nélkül magamban megélni. Semmi "pocakfotó", meg kismaminyafi. Teltek a hónapok, és csak én tudtam, meg Cs. meg Gábor, mert Gábor. (Meg Meske és Ingrid, mint blogszövetségesek.) Gábor elől ugye nem lehet az ilyesmit eltitkolni, az angyalt is csak ő látta tavaly karácsonykor, csak nem mesélt senkinek róla, mert ugye annyira még nem tud beszélni. Nagyon megbízhatóan titoktartó fickó. És jó volt így ez, a csendes gyereknövesztés. Akkor most jön az a kérdés, hogy kisfiú, vagy kislány, de erről nem nyilatkozom, majd after. De legalábbis a keddi ultrahangot megvárom:)

Tegnap megműtötték Gábort, két hónapot vártunk erre a műtétre, és nem is tudom, hogy azért-e mert tényleg közbejött valami, vagy mert mi húztuk az időt, kifogásokat keresve. Az események tegnap is csak sodortak magukkal, betántorogtunk a kórházba, fél óra késéssel, majd nem találtam az iratainkat (például a háziorvos küldőpapírjának egyik oldalát, a személyimet stb), majd a legváratlanabb pillanatban beszippantotta a műtő Gábort kis zöld kezeslábas pizsamájában, amit én magam is csak nehezen tudok lehámozni róla. Nem tartott sokáig, húsz perc?, fél óra? Hozták a "targán", a kerekes kórház ágyon, hánykolódott nagyon. Mondták, hogy nehéz lesz az altatás után, de nem volt olyan nagyon nehéz, mint ahogy a többi gyereknek. Egy kicsit dobálta magát, az ölemben azonban megnyugodott, rámvarródott egész kórházi tartózkodásunk ideje alatt. Még wc-re sem tudtam kimenni, csak vele, igazán különös kis két kábú, két fejű lénnyé olvadtunk össze. Meghúzódtunk a sarokba, mint két veréb, sehogy sem tudtunk a kórházi környezetnek megfelelően működni. Én nem tudtam csevegni a többi anyuval, asszisztensnővel, Gábor nem tudott olyan harsányan nyafogni, mint a többi, mindennel joggal elégedetlen gyerek. Olvastuk a mesekönyveit, előről hátra, hátulról előre, rajzoltunk, majszoltuk a Nyuszi M. által behozott elemózsiát, vártuk, hogy teljenek a percek, az órák Nagyon lassan teltek, a gyereksebészet az egy ilyen lassú idős hely. Gábor csupa fegyelem, és élni akarás. Csak evett, és figyelt, figyel és evett. Pedig fájdalmai voltak, a cisztáját kis metszéssel szívták le a hasfalon kersztül, csúnyán bekékült, feldagadt. Időnként látom, hogy erős fájdalmai vannak, ilyenkor odabújik, vári, ha elmúlik, utána derűsen megy tovább. A kórteremben és a folyosókon kétségbe esve kerestünk néhány szines foltot, ábrát, rajzot,de nem talátunk semmit, a steril és szakszerű környezetbe már nem fért bele néhány gyerekrajz. Ez milyen furcsa? Találtunk végül egy reklám-macit egy fali mérleg mellett, meg egy húsz éves donáld-kacsa posztert az egyik ajtón, Gábor megelégedett ezzel a két rajzzal: órákon át nézte a végtelen fehér környezetben ezt a pár színes maszatot. Mintha csak ezek léteztek volna, s nem a szigorú fehér burkolat.

Aztán váratlanul ma kidobtak a kórházból, gyorsan kaptuk meg a kibocsátó papirokat, a család nem is tudott értünk jönni. Tébláboltunk a klinika előtt tanácstalanul sokáig. Itthon is a káosz fogadott, Cs. elutazott, viszont stabilan várt az elmúlt hét káosza, a mosatlan, a por a szőnyegen, az eldobált ruhák, a mai munka-műszak. A távozó Cs.-nek még odahesrsintettem valamit, amit nyilván nem érthetett. Benne volt az elmúlt kialvatlan éjszaka, a kietlen fehér folyósók, a műanyag pongyolákba beleizzadt fecsegő mamák, a gyermeksebészet munkaalanyai, a cisztaműtét duzzanata.

És most itt van ez az este, még minden ugyanolyan kaotikus, nem tudom, mi lesz holnap. Sajnálom Cs-t hogy így ment el, Gábort, akinek itt maradtak a fájdalmai. Viszont itt vagyunk, vagyunk, és ez ilyen élmények után katarktikus érzés, csak meg kell tanulni örülni neki.

Elmentem ma a tisztázásnak szánt szülőértekezletre. A nagy leszámolásra. Velem. Nem akartam elmenni, hajnalban még arra keltem, ma Gábort műtik. De Gábor nem volt olyan állapotban, jövő hétre halasztották a beavatkozást. Délelőtt sikerült két nagyobb, délben két közepes sziklát arréb görgetni, s kora délutánra a kavicshordás is megvolt. Úgy döntöttem, elmegyek hát, számoljanak le. Velem. Azért is mentem, mert Ági mondta, hogy mi vagyunk az elefántok. Tartozom tehát neki, állati alapon.

A szülőértekezlet, jaj, hát a szülőértekezlet az maga a rituális gyilkosság. A kis elviselhetetlenségek hirtelen felnőtt léptéket kapnak, a csökött kis egymásnakvetemedések magasan feszülnek. Sercegnek, szikráznak. Gyorsan ki- és leég minden, és mindenki. Már nem kérdés, hogy mitől olyanok a gyerekek amilyenek. Azért olyanok, mert a miénkek. Rejtett, sötét kis árnyaink. A. kezdte azzal, hogy B gyereke pornófilmet néz az apjával, és arról részletesen beszámol az iskolában. B nem volt ott, B megidézett gyereke is sötétebb lehetett így az átlagnál, szerencsétlen, ügyetlen kis bűnbakk. Por-nő fhilmehet! suttogták, szívták és fújták a konszolidált délutánjukon látványosan meglepődő anyák. Gurult ide oda ez a po-hor-no-hó, és én azon gondolkodtam, vajon miért érzem ezt a beszállingózó pohor-no-hót egyedül igaznak magam körül. (Pornó? Hát nekünk nincs is olyan. De van! Mindenkinek van, időnként beteszik a műsorba, ha nem is fizetsz elő. Nálunk aztá nem. Pedig van, Zs már tudja, mi az a leszbikus...) Aztán persze elült a szalonvihogással vegyes felháborodás és tetemre hívtak. Úgy, ahogy az a nagy, hatalmi könyvben elő van írva. Kiállítva, ujjal rámmutatva, körbe állva. Így megyen az, a leritualizálás. Visszaritualizálva. A formáját tudom, hogy megyen ez a nőkfalkában, csak hangom nincs hozzá, türelmem, és kedvem, és gusztusom, na az pláne nincs. Aztán persze kiestünk a szerepekből, villogtattuk a fogínyünket, a fogfehérünket. És Ildikó néni elmondta, hogyan nem történt a gyerekek elutasítása. Gátlás és szemrebbenés nélkül hazudott. Védte a bőrét. Magyarázta a bizonyítványát. Maszatolta a történteket.

és én otthon nézem a hóesést

Csaba találta Kosztolányit és a gyerekeket.

Miki elmélete

"Nekem a Harry Potterből a csokibéka tetszett a legjobban. Szeretném, ha lenne egy csokibékám. Milyen jó lenne, ha itt ugrálna nekem, és időnként megenném mondjuk a lábát.

Anya - De ha megennéd, akkor az neki fájna, fél lábbal bicegne tovább.

Miki - Hát elmennék egy állatorvoshoz, vagy egy cukrászhoz, és tetetnék neki másikat. Vagy nem. Akkor féllábú lenne. Ilyen a szeretet. Időnként kiharapdálunk egymásból."

Imre elmélete

"Az úgy volt, hogy az ősemberek, még a kőkorszakban, sokáig kergettek egy mamutot.  Már nagyon féltek, hogy nem tudják megfogni, éhesek maradnak, meg a családjuk is, amikor a mamut beleesett a csapdájukba. Az ősemberek nagyon nagyon boldogok voltak, hogy megmenekültek, és a családjuk is megmenekült. A mamutnak a gödörből csak az ormánya látszott ki, és amikor megfogták az ormányát, akkor érezték, hogy az milyen jó hogy megvan, az övék, hogy ettől megnyugszanak. És azóta csavargatják a férfiak és a fiúk a fütyüjüket.

...

Kiegészítő kérdés

Csak azt érteném, mit kell csavargatni a nőkön?"

És most arról a bizonyos táncóráról, és az összes többiről. A néptáncoktatást én magam is kezdeményeztem, és egyike voltam a legelkötelezettebb híveinek, nagyon örültem, hogy ehhez a tanítónénik profinak mondott tanárt találtak. Azért szorgalmaztam, mert ha rajtam múlna az első két évben nem is tanítanék mást, mint művészeteket. Teret nyitnék a gyerekeknek, hogy megtanulják megfogalmazni, megmutatni önmagukat, és észrevenni másokat. Ehhez azonban ebben az országban nincs szakképzett tanár, nincsenek jól felépített tanrendek, nincs ennek hagyománya. Partizánakció minden ilyen kezdeményezés, és a mienk egy jól kitalált partizánakciónak tűnt.

Nem az lett. Ha az lett volna, akkor négy év alatt a gyermeknek fejlődött volna a hallása, a ritmusérzéke és a mozgáskultúrája. Tisztába lenne a magyar néprajzi régiókkal. Felismerne népviseleteket, lenne némely fogalma a tánc-dialektusokról, ismerné a hangszereket. Nem ismeri. Ilyen tudatos módszertani háttér nem állt mögöttük. Megtanultak néhány csíki és marosmenti táncmozdulatot, kontextustól és korosztályuktól függetlenül,  és négy évig az volt az egyetlen igazi probléma, hogy ki kivel táncol.

A pedagógiai alulképzettségről, aberráltságról, és a felülről gerjesztett konfliktusokról annyit, hogy a napokban a tanítónők és a tánctanár néni listát irattak, és nyilvánosan ki kérdezték, ki kivel hajlandó, és ki kivel nem hajlandó együtt táncolni. Testületileg leszerepeltették a gyerekeket, egyértelművé tették a személyközi korlátokat, és azok áthághatatlanságát.

Erre a mérhetetlen bakira csak azt tudtam mondani Csilla tancinak, hogy ha "Ti legitimnek állítjátok be azt az opciót, hogy van, akit elfogadunk, és van akit nem. Az intolerancia ebben az osztályban bevett és támogatott magatartásforma. Csodálkoztok rajta, ha a gyerekek élnek a lehetőséggel, és gyakorolják?" 

Meg kellett volna tanítani táncórán, hogy mi a próbafegyelem. Hogy mi a művészeti fegyelem. Táncóra előtt felkapni a macinacit és futtatni békaügetésbe - bemelegítésként a gyerekeket néhány kört. Hadd lássuk, ezután kinek lesz energiája fegyelmezetlennek lenni. A fölös energiák leadása után pedig pontos szabályok szerint lehet művészetoktatásról beszélni. Ilyesmiről szó nem esett.

Ha csak annyit értek volna el ebben az agyonfinanszírozott, lelkileg, szakmailag, emberileg megtámogatott majdnem belvárosi iskolában, hogy a gyermekeink négy év után csak tized ennyire felszabadultan tudnak táncolni és élvezni azt amit csinálnak, csak század ennyire lenne kifinomult a mozgáskultúrájuk megemelném a kalapomat, és nem győznék hálálkodni

A társas konfliktusok kezelésére nincs jobb eszköz a táncnál. Itt azonban a tánc a konfliktus forrásává vált. Nem lehetett volna a legősibb magyar táncok, a körtáncok közül találni valamit? Dunántúlit? Moldvait Megmutatni a gyerekeknek, hogy lehet összekapaszkodni, tömegesen feloldódni a ritmusban? Rongyossá taposni a padlót a talpuk alatt? Ha már mindenképpen valami nagyon friss dialektust, valami nagyon közelit kerestek, nem lehetett volna egy széki négyes erejéig összeterelni a gyerekeket, hadd ringatózzanak? Rögtön megoldódott volna a ki kivel kérdése.

Hol volt a kreativitás? A problémamegoldás?

Lógnak a levegőben a kérdéseim, úgysem válaszol senki. És mivel úgy gondolom, hogy a művészetoktatás nem vicc, különösen nem vicc az alternatív oktatásban, most az egyszer megkutyálom magam. És igenis addig megyek, amig kiderül, át volt-e ez az egész gondolva, meg volt-e alapozva szakmailag? Vagy csak hazardírozott néhány felelőtlen ember a legfontosabbal a gyerekek szabad kifejező-készségével, önbecsülésével és művészetszeretetével.

Lassan szappanoperává oldódik ez a tánc-sztori, de nem minden tanulság nélküli. Tegnap reggel - egész éjszakai morfondírozás után - arra ébredtem, hogy Imre 6-kor hozza a kávéscsészémet az ágyba:

-"Anya, most kezdjél el kávézni, beszélgetünk, és csak aztán megyünk suliba, jó?" - kérdezte kedvesen, és hát mit is mondjak, a világonalegjobbbbarátoddal kávézni májusi hajnalon, kell-e ennél jobb? Aztán nagyon nyugodtan, rekordidőben beereszkedtünk a suliba, és ott Csilla tanci fogadott minket. Előző este megkérdeztem Imrét, akar-e az év végi műsorban részt venni, s addig intenzíven járni a táncórákra. Imre azonnal nemet mondott, láttam, hogy megkönnyebbült. És én is nagyon megkönnyebbültem, hogy határozottan mondhatom, nem kérünk az Ildikó néni pedagógiájából.

Úgyhogy azzal kezdtük Csilla tancinak, hogy Imre nem szeretne többet az iskolában próbálni, lemond az évzáróról, meglepetésemre azonnal elfogadta és megértéséről biztosított. Aztán hosszan beszélgettünk, pont abban az egyetértésben, ahogy az elmúlt négy évben tudtunk beszélni, és ez nagyon jólesett. És azért volt ez igazi győzelem, mert úgy éreztem, érti, mi az ami számunkra probléma.

Sok sok dolog rakódik itt egymásra. Az, hogy ez egy kísérleti osztály, kísérleti tanrenddel, amelyet nagy mértékű gyanakvással és rosszindulattal figyel a kisvárosi közösség. Állandóan bizonyítnai kell, hogy ennek van létjogosultsága, hogy ez nem a hülyegyerekek gyülekezete. Év közben néhány gyereket folyamatosan versenyeztettek a tanítónők, különböző diplomákkal bástyázták körül az osztályt. A szülők jelentős része ezt nem értette meg. Úgy érezték, hogy kivételezés folyik, a "versenylovakon" túl nem foglalkoznak eleget és megfelelően a gyerekekkel. A jobbhiszeműek úgy értelmezték, szakmai presztízs ez a rögeszmés versenyeztetés. A rosszhiszeműek úgy vélték, a pedagógus így szerez fizetésemeléshez elengedhetetlen plusszpénzt. Én ezekben a találgatásokban nem vettem részt, negyedikre már annyira zavart ez a kollektív frusztráltság, hogy nem jártam szülőértekezletekre, nem vártam a gyerekeket közvetlenül az iskolakapuba, ne kelljen folyton erről beszélni. Az se zavart, hogy Imre mindig kívül esik minden tevékenységen, ha ő nyomult, akkor mehetett ilyen-olyan vetélkedőkre, de különösebben nem ösztönözte senki, saját jól fejlett becsvágyán kívül más nem hajtotta. Azt gondoltam, hogy valamit valamiért, bíztam a tanítónénikben, hogy a taktikázás ellenére is működik az eredetileg megcélzott alternatív program, nekem meg nem volt semmilyen ambícióm arra, hogy Imrét tündökölni lássam.

De a többi gyerekhez leszivárgott a szülők sértettsége, és működni kezdett. És nem állt össze az osztályközösség, az ellentétek egyre élesebbek lettek. És mindehhez hozzájöttek az "általános" konfliktusforrások. A kiskamasz félelmek és bántások, fiú-lány problémák. A "gazdagok"-"szegények" meccs. És sorolhatnám. Ha nagyon ügyes a pedagógus, és együttműködik vele a szülő, nyilván kezelhetőek ezek a történetek. Itt két pedagógus volt, egy nagyszerű, kipróbált módszer (step by step), sok sok szülő - mégsem ment a konfliktuskezelés. Elsőtől negyedikig csak dagadt a problémalavina.

Miért?

Nem tudom. A legáltalánosabb válaszom, hogy intoleráns társadalomban, ahol az elfogadásnak nincs hagyománya ott nem lehet mesterségesen tolerancia-szigeteket létrehozni. Nem lehet művi úton átvenni modelleket: a nyitott társadalom a nyitott magánembernél, a nyitott családnál kezdődik, ha nincs akire és amire építkezni, akkor hiába mondják meg, hova kell tenni a padokat, hogy kell berendezni az osztályt, hogy kell csoportfoglalkozást tartani. Kínlódtunk, próbálkoztunk, nem ment. Persze, valahol el kell kezdeni a dolgot.

Igazságtalan lennék, ha azt mondanám teljesen sikertelen volt ez a négy év. Nagyon sok olyasmit csináltak ebben az osztályban, amit másutt nem, és ami nekem fontos volt. De mindez nem vált belsővé, személyes igénnyé. A gyerekekben semmiképp. És a pedagógusokban sem. Erre világított rá a tánc-történet.

A Csillával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a két tanítónő ott sem volt, amikor ez a gyerekek megbélyegzése bekövetkezett táncórán. Sőt, miután Ildikó néni leosztotta a kártyákat (és sem Imrének, sem Katának nem jutott), utána elment, mert dolga volt. Magára hagyta ezt a széteső, indulatoktól és sértettségektől felhergelt osztályt, és azok - Legyek ura efektus - egymásnak estek. Ági úgy fogalmazott, hogy lánya kataton állapotba került, és értem, hogy mire céloz. És a tanítónők nem vették észre mindezt. Miután visszatértek az osztályba nyugodt lélekkel hazaengedtek mindenkit, és eltelt egy hétvége anélkül, hogy bárkinek leesett volna a húszfilléres.

Csilla szerint kommunikációs problémáról van szó. Szerintem mélyebb, tragikusabb, súlyosabb hibákról.

Ági délután találkozott Hajnallal, másiktancival, aki elmarasztalta, hogy "felfújjuk" az esetet. Kezdjem el magyarázni, hogy négy évig éltek ezek a gyerekek abban az állandó feszültségben, hogy egymást szégyenítették meg, alázták meg? Hogy ezzel négy évig nem tudtak mit kezdeni? Hogy most a pedagógus dobta a gyeplőt megvadult lovak közé?

Minek? Mi az, amit itt fújni kell még?

Én azzal zártam a beszélgetést Csillával, hogy nem vártam el soha semmit ettől a képzéstől. Nem voltak igényeim, nem voltak panaszaink, mindenben mindig igyekeztünk együttműködni. Egyetlen dolgot szerettem volna, ha a gyerek megtanulja ebben az osztályban, mit jelent másokat tisztelni, és megtanulja értékelni és természetesnek venni, hogy őt is tisztelik. Ezt az egyet nem adták meg neki. A negyedikes puttonyában ez a kollektív megszégyenítés van, és lehet, hogy a későbbiekben ez még értékes tapasztalatnak bizonyul. És borzasztóan fájó emléknek.

Én már régóta nem olvasom a Velveten futó Poronty rovatot, mert:

- tudatos szerkesztéssel a gyereknevelési témákat úgy tálalják, hogy az megosztó és megbélyegző legyen (szembeállítják a szoptatást-nem szoptatást, a koránszülést-készőnszülést, az együttalvást-különalvást stb stb), azért, hogy konfliktusok komment és kattintásözönt generáljanak

- mert általánosító, felszínes

- mert gyakran félretájékoztat

- mert előítéleteket alakít ki és erősít fel

- mert sértő, anya és gyermekidegen

Mivel számomra a gyermeknevelés és gyermekvállalás téma ennél sokkal fontosabb, és mert nem tudom elfogadni ezt az aljas indokból elkövetett PR-mechanizmust én a továbbiakban egyáltalán nem kattintok a Porontyra, legalábbis addig, amíg a szerkesztőség nem teremt kommunikáció- és így gyermek- és anyabarát légkört a felületen.

(És tiltakozom a Szirka-blog http://szirkababa.blogspot.com/ elleni támadás miatt!)

Itt vannak, ezek a ránk nagyon hasonlító abutizmus.blog.huék. Kijáratokat kereső anya, és két fickó, aki át akar jutni a másik partra.

És itt van a sztori az anyáknapi verssel. Ami abban különbözik a mi táncos történetünktől - amit hiába írok egyre hosszabban, csak nyúlik, de nem világosodik - hogy ott bíztak a pedagógusok a gyerekben. Azért pedagógusok. És úgy pedagógusok. Hogy bíznak. És nem magyarázzák meg a gyereknek, hogy nem képes. Hogy nevetségessé válhat azért, mert olyan amilyen. Mert az aki. Nem mondták meg, hol a helye. Hagyják, hogy megkeresse.

És itt bukott meg nálam ez az egész kurva rendszer. Ettől a bizalomhiánytól. Ettől a vakságtól, hülyeségtől, személytelenségtől és érzéketlenségtől. Hogy nem látták ezek a barmok, hogy mit jelent ez a történet.

Nekik egy táncfesztivál volt, még egy fellépés-megmutatkozás, még egy oklevéllel, még egy lehetőséggel a pontszerzésre.

Neki esély arra, hogy ott legyen, ahol a többi. Együtt legyen velük. Együtt mozduljon velük. Részese legyen annak a világnak, amibe olyan nehezen léphetett be.

Ki lesz a szegényebb?

Én tudom, hogy az, akinek az ajtaján kopognak, és nem nyitja ki.

Imre megmagyarázta ma délután. "Hagyd anyu, ezek attól féltek, hogy mit mondd majd a zsűri, ha én is táncolok. És nem tudják, hogy nem a zsűrinek táncolunk, hanem azért, mert jó nekünk. Mert élvezzük".

Táncolj fiam!

Tegnapelőtt este - az ominózus köremail után - megtanácskoztuk Kata anyukájával, Ágival, hogy ő bemegy "elbeszélgetni" a tancinénikkel, és Ildikó nénivel, akinek ugye eszébe nem jutott a szülőkkel egyeztetni eddig a gyermekeket érintő kérdésekben. Mondtam, hogy én nem megyek beszélgetni, mert itt a tettek magukért beszélnek. Ha nem lett volna világos, hogy mit jelent egy emberrel (gyerekkel) tapintatosnak lenni, tisztelettel viselkedni, akkor ezt kár utólag magyarázni. A (sokadszori) bántás már megtörtént, a gyerekek levonták a mély, és alapos pedagógia által közvetített ítéletet, nekik nincs mit a néptánc körül keresniük, nem elég ügyesek stb ehhez.

Ágit azonban azzal fogadta a tanci, hogy Ildikó nénivel nem lehet beszélni, mert túrnén van, meg is állapítottam, hogy talán így a jó.

És mit ad Isten, egy órával azután, hogy Ági beszámol a delikvens távollétéről összefutok a tanci néni tájékoztatása szerint turnén lévő Ildikó nénivel a Művészeti egyetem büféjében. (Jó szak az a büfé, sok mindent lehet ott tanulni). Láthatólag zavarba jött a váratlan találkozástól, de hamar feltalálta magát, cinikus mosollyal kezdte magyarázni a bizonyítványát. (Tancinénivel mint kiderült részletesen beszéltek, az az apró részlet, hogy mégiscsak ott az iskola szomszédságában nem fért bele a tájékoztatásba)

No nem azt magyarázta, miért kellett az egész osztály előtt megalázni a gyerekeket, miért kellett maradék önbizalmukat is földbe döngölni. Hanem arról, hogy ő nekünk nem ad számlát,mert ő nem kapott pénzt tőlünk. Ez volt számára az egyetlen lényeges cáfolni való. A pénz. Valóban, nem az ő kezébe adtuk a pénzt, hanem a tanító néniéknek, így vagy őket tolvajozza le ezzel az állítással, vagy minket hazudtol meg. Tök mindegy, nem is erről van szó. Számomdra az elszámoltatás nem gazdasági, hanem konkrét, pedagógiai és emberi szempontból fontos.

Számára viszont az volt a fontos, hogy ne kérjem számon, és ha számon is kérem, ne a Művészeti egyetem büféjében tegyem ezt. És itt szakadt át a gát. Mert ha már valaki művészet-pedagógiára adja a fejét, és belebukik, csúnyán, emberileg és szakmailag, akkor vállalja a következményeket. Úgyhogy biztosítottam arról, hogy a legmegfelelőbb helyen vagyunk ahhoz, hogy elmondjam a véleményemet, minél egyértelműbben. Konkrétan leüvöltöttem a hajat a fejéről - és ő viszont.

Nem volt szép jelent, de eleve tudtam, hogy nincs akivel, és nincs amiről beszélni, ha rajtam múlik, soha de soha nem jön létre ez a találkozó. Talán nem kellett volna azt mondani, hogy nincs itthon. Talán válaszolni kellett volna a levelemre. Még akkor is, ha nem értenek egyet velem. Egy annyit, hogy sajnáljuk, másként gondoljuk a dolgokat, de nem volt bennünk rossz szándék.

De nem válaszoltak, és az egyenesség hiánya az mindig megbosszulja megát. A sánta kutyát meg hamarabb, ugye.

És ezzel ezt a túl hosszúra nyúlt történetet itt le is zárnám. Emberségleckék nem adhatók, nem vehetők. Kész.

Azért olyan könnyen nincs vége, mert sorra jönnek a a szülők, hogy elpanaszolják a saját sérelmeiket, meglátásaikat, szolidaritásukról biztosítsanak. A legkedvesebb B. mamája volt, aki megállított az utcán, hogy megmutassa, milyen kedves, személyes hangú üzenetet írt Imre B emlékkönyvébe, hogy milyen jó fiú. És tényleg, csúnya kis betűivel az a nagyon egyéni üzenet állt benne, "Te vagy a legjobb és soha ne feledd a legszentebb dolog a barátság". Jött még sok sok kedves szó, meg gesztus, meg bátorítás, jólesett, köszönjük. Mégse mi vagyunk a páriák, akikre nincs szükség:)

Hát ezzel a furcsa tapasztalattal ér véget ez a négy év, még három hét van hivatalosan a vakációig, de mi úgy döntöttünk, nekünk többet ne trombitáljanak.

Miki térkép-tanár lesz (térképész), film-szerkesztő (pontosan nem értem ez mit jelent), vagy jós. Utcai jós. Látta ezeket a tenyérjós autómatákat, és kiszámolta, hogy ha ő élőben megmondja a tutit, az nagyon piacképes ajánlat. Meg is mondta Imrének, hogy a szerelmét nehezen találja meg, az ész meg az élet vonala pedig messze áll egymástól. Zs-től tanulta ezt a mélyen szántó tudományt, asszem:)

Történt pedig, hogy Imrééknél a tanítónéniék még elsőben eldöntötték, hogy kiegészítő foglalkozásként néptáncot fognak tartani. Profi tanárt kértünk fel erre, meg is fizettük rendesen négy éven át, ő Ildikó néni a helyi néptáncegyüttes művészlelke. Ildikó néni hozzáértését az első években nem kérdőjeleztük meg, ámbátor nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekeket nem tudja lekötni, és a néptánc szeretetét nem tudja átadni. Semmi gond, nem pedagógus, művész, túléljük - gondoltuk.

Imrével pedig könnyű dolga volt, öt éves kora óta jár Zs-vel táncházba, tőlem is, az apjától is ezerrel ömlött rá a népzene és tánc iránti szimpátia. Ildikó néninek persze mindez nem jelentett semmit, készséggel elfogadta, hogy Imre az osztály furagyereke. És nem, ő nem volt az a pedagógus, aki a furaságot pozitívumként tudta elkönyvelni és kamatoztatni. Kicsit néha rá is segített a kiközösítésre, például Imrének, ha épp az áldott lelkületű Kata nem volt iskolában, akkor nem jutott pár, nem táncolt, várta amíg a tanárnéni az egész osztály helyett néhány gyerekkel lezavarja a gyorsan lezavarhatót.

Második osztályban Ildikó néni pedagógiája és művészetszeretete az egekbe csapott: a záróünnepségen amikor a néptáncra került sor Imrét és Zsoltit a színpadon felejtették pár nélkül. A két gyerek először elpirult, a közönség is visszafojtott lélegzettel figyelte a kínos jelenetet, majd a gyerekek instrukció nélkül a produkció kellős közepén lekullogtak a színpadról. (Tegyük hozzá, Ildikó néni gyereke primplánban exponálva volt mindeközben, de hát legyünk nagyvonalúak a kisvonalúsággal.) Mérhetetlen önfegyelemmel úgy gondoltam, Ildikó nénire egy árva szót sem szabad vesztegni.

Ennek ellenére harmadik és negyedik osztályban is szorgalmasan tejeltünk neki, és a kétely nem merült fel Ildikó néniben, hogy valami oktatásfélét tán nyújtani kéne a gyereknek ezért cserébe. Szép csendben elmúlt két év is. Jön az idei záróünnepség és előtte egy néptáncfesztivál, itt né egy szomszédos faluban. Tanítónénik hada jött, hogy rábeszéljen, vigyem el a gyerekeket magánautóval, legyünk ott, jó lesz az, kell az ilyen élmény. Ja és ne felejtsünk el székely ruhát sem beszerezni. Napokig agyaltam az eredeti székely harisnya és csizma vásárlása fölött, hadd legyenek gyönyörűek az amúgy ádámkosztümben is gyönyörű fiaim.

Na és akkor Imre kisírt szemekkel jött haza pénteken az iskolából, hogy a jó édes Ildikónéni azt mondta, talán ő mégse kéne menjen néptáncfesztiválra, mert a társa - Kata - sokat hiányzott - más társat ugye nem kapott (pedig lett volna), és "ne nevettesse magát" azzal, hogy elmegy a rendezvényre. (Az öcsét vinni kéne, mert neki jutott pár. És Ildikó néni, ez a csupa empátia nőszív úgy gondolta, hogy Imre majd szerényen kussolva megnézi a helyszínen, hogy táncolnak azok, akiket engedtek táncolni, és akit nem közösítettek ki annyira, hogy ne jusson neki pár.)

Kata szerint Imre sírt hólyagos könnyekkel, Imre szerint Kata esett kétségbe, miközben Ildikó néni leradírozta őket a parkettről.

A lényeg a lényeg, hogy írtam ma egy rövidke körímélt a szülői levlistára, hogy kérném szépen négy évre visszamenőleg a drága jó Ildikó nénitől a számlát és nyugtát az elmúlt négy évben az ingyenes állami iskolában kifizetett tandíjra, és nyilatkozatot arról, mit is kaptunk cserébe ezért a nem kis összegért. Ha pedig nem kapom meg a számláimat és a nyugtáimat a pénzem után, elbaktatok a gazdasági rendőrségre és a tanfelügyelőségre is, elvégre egy közintézben üzérkedik valaki és alázza meg gátlástalanul a gyerekeket. Művészetoktatás és művészetpedagógia címén.

Úgyhogy basta.

És itten Imre látható, aki nem színpadképes. Természetesen egy kölcsönkislánnyal táncol, mert ezen az egy nyilvános fellépésen, ahol Ildikó néni szimpátiája színpadra engedte, ezen az egyen se jutott osztálytárskislány neki. De azért Imre akkor is becsülettel eltáncolta a táncot, ahogy fütyültek neki, úgy. Büszke vagyok rá.

Imre nem érti, hogy maradtak fenn és szaporodtak a pitypangok az emberiség megjelenése előtt. Mert, ha nem voltak gyerekek, vajon ki fújta szerte-szét a pitypang virágát?

Elgondolkodtam tegnap, hogy a terhesség, a női test működése mennyire tartozik hozzá az alapműveltséghez.

Merthogy elmentünk Cs-vel és megnéztük Kiss Csaba darabjának főpróbáját, A dögöt. Erről tán majd többet a bozótban, most csak azt ami egy anya-gyerek blogba való.

A történet egy nem kívánt (?) terhesség körül forog, és a mindent eldöntő jelenetben az egyik hősnő egy nőgyógyászati kecskén ül (fekszik), orvosa vizsgálja, és közli  vele a sorsfordító tényt.

Igenám, csakhogy láthatólag a megesett lányt alakító színésznő (Gulácsi Zsuzsanna), még soha nem volt nőgyógyásznál. Vagy lehet, hogy volt, de nem mert szólni a rendezőnek, hogy úgy, félig ülve, félig fekve, 45 fokos szögben megtűrődve soha nem vizsgálják az embert, mert anatómiai képtelenség. (Persze monologizálni és dialogizálni így könnyebb, na de az így elhangzó szavaknak nem lehet köze a megidézni vágyott történéshez).

Ebben a darabban orvos a kecske előtt ülve (!) mélyen a lány lábai közé bújva "bevizsgálva" állapítotja meg a terhesség tényét. Sem a szerző, sem a rendező (egy és ugyanaz az ember), sem a szereplők nem tudták, hogy a korai terhesség megállapítása, ha még történik egyáltalán ilyen tapintás útján, akkor a hüvelyi és a hasfalon keresztül történő vizsgálat révén lehetséges, merthogy minél fentebb tapintható a méh a hason, annál idősebb a terhesség. Nem tudták, hogy az orvos milyen fizikai távolságot tart be a betegével. Nem tudták, hogy mikor szokott egy etikailag is felkészült nőgyógyász belenézni a páciens szemébe, mikor és hogy érintheti meg. (Mint ahogy azt sem tudták, hogy ha nagyon nagyon ritkán közel is hajol a vaginához az orvos, akkor ott nem dünnyög és beszél.) Mennyire lehet személyes, és mennyire kötelezi őt a sterilitás szimbolikus és konkrét értelemben. (Azt, hogy egy darabban, amelyben számítógép-programokra hivatkoznak, és projektorok között botladoznak, miért nem merült fel az ultrahang lehetősége, mai napig nem értem? Holott a sok, előadás során   kivetített kép közé néhány ultrahang felvétel is hatásosan elfért volna, a magzati szívhang teatralitásáról nem is beszélve.)

Ezek látszólag banális dolgok, de rengeteg minden lehetne egy ilyen jelenteben (mint ahogy itt nem volt). Például a nőgyógyász (férfi) és a nő közötti viszony. A kiszolgáltatottság és az intimitás kettőse. A távolságé és a közelségé. A valami nagyon örömteli és valami nagyon félelmetes párhuzamossága. A nőgyógyászati vizsgáló asztalon fekvő nő eltávolodni kényszerül saját testétől, megérti, átérzi saját eltárgyiasulását, ha lábait kecskébe kényszerítik. Többé már nem lehet érvelő szereplő, olyan közeggé- eszközzé egyszerűsödik (nemesül), akin keresztül, aki révén történülnek a dolgok. Irányító és alávetett. Szolga-úr. Különös, különös koreográfia.

Volt még sok sok butaság (hogyan veszünk hüvely-kenetet? - pl), amit most nem is sorolok fel. De a lényeg, hogy ebben az előadásban a női szereplők - a történet drámaisága ellenére -erőtlenek, elnagyoltak, a női szerepek kellőképpen nem értelmezettek és nem végiggondoltak. És tegnap este óta azon morvondírozok, ha tudták volna az alkotók, hogyan is működik a női test, biztosan azt is jobban értették, de legalábbis érezték volna, hogyan működik a női lélek.

(ps. igazságtalan vagyok, Nagy Dorottyának volt néhány meggyőző jelenete.)

Messzire nyúlik Nyuszi M. praxisának árnya.

Volt egyszer, hogy egy középkorú haldokló asszonyhoz járt kezelni, naponta. Kötelességtudóan vette magához az orvosi táskát, újra és újra, pedig tudta, hogy úticélja tulajdonképpen céltalan, és haldokló betegágyánál fontosabb a jelenléte, mint a gyógyszer, amit bead.

Az asszonynak volt egy öreganyja, százhoz közel asszott makacs élniakarás. Hideg tekintettel követte a nap mint nap érkező, és tehetetlenül távozó anyámat. Bent a lánya lassan, mindentől és mindenkitől eldugva, elzárva a tisztaszobába, biztosan haldoklott.Sose nézett az orvos után, hogy mit csinál, mit mond, mit ad, mit tanácsol a gyermekének. Megvetéssel követte az érkezőt, kis orvosi batyujával sietve osont el mindennap mellete anyám, félt tőle.

Sokadik napon, már és még mindig túl messzire az élettől és a haláltól egyaránt, rásszisszent az öreg, :

"Mit mind jársz ide, nem látod, hogy nem világol már"? (De ce tot vii, nu vezi, ca n-are lumina?)

Csúszós, elnyújtott ruszinba hajló avasi román tájszólással beszélt, sisteregtek ki gyűrött, fogatlan szájából a szavak, nyál bugyborékolt hozzá.

Anyám akkor azt kívánta, menjen már békével, mihamarabb el a lánya, akinek halálát - csak ő tudta miért - így kívánta a saját anyja.

És akkor tanulta meg, a messzire nyúló praxisában, hogy az élet és az élniakarás önzés. Akinek nem jut már fény, az menjen, tűnjön el, az haljon meg. Nem számít, hogy anya, vagy gyermek.

Ehje Aser bejegyzése alapján úgy döntöttem, körkérdést intézek a kedves mindenre felkészült mamáknak (akik ismerik az élményt, milyen, ha nincs): mit kell bespájzolni a nehéz napokra, miből áll az igen hasznos túlélőkészlet?

(liszt, cukor, olaj, konzerv, krumpli stb)

Örkény bácsi írt rólunk egy szöveget, tulképp nem is egyet, hanem az egész életművét, de ez a Cs által előbányászott példány most nagyon az ebattákra kívánkozik:

Nápolyi

A fiam, a gazember, nem akar beszélni. Nemsokára meglesz kétéves, de annyit, hogy papa is csak kegyes úri jókedvében hajlandó kimondani. Másfelől azonban hibátlanul érti az emberi beszédet, s a legbonyolultabb feladatoknak is játszva a végükre jár. "Eridj ki a konyhába, és mondd meg anyádnak, hogy el kell mennem, adjon ebédet." Kimegy a konyhába, valamit muzsikál az anyjának, két perc múlva itt az ebéd.

Az a legingerlőbb a dologban, hogy ő nem tanulja meg a mi beszédünket, de mi az övét igen. Szép lassan rácsalogatott minket az ő kézzel-lábbal, mutogatással kevert tolvajnyelvére. Ha valamit keres s megtalálja, fülsértő í-zéssel sikoltja világgá örömét; ha nem találja, egy hosszan elnyújtott nyee-vel adja tudtunkra bosszúságát, de azt is olyan idegtépő hanggal, mint amikor a porcelántányéron megszalad a kés. Ha szomjas, odacibál a fiókos szekrényhez, ahol tavaly ilyenkor, amikor betegen feküdt, a szacharinos tea állt. Azóta odajárul vízért, s ha megkapta, jóleső hömmentéssel jelzi elégedettségét.

Gondoltam, ebből elég. S tegnap, mikor csak ketten voltunk idehaza, leültünk szépen a szőnyegre, szemtül szembe, s azt mondtam neki:

- Most pedig, kedves fiam, beszélgetni fogunk.

Höm - mondta elégedetten, s biztató tekintetet vetett rám.

- Nem, fiam - válaszoltam határozottan. - Mi most magyarul fogunk beszélgetni.

Meglóbáltam egy tízdekás papírzacskót, melyre az Édességbolt címe volt rányomtatva, amitől az ő arckifejezése még barátságosabbá derült, azt a gyanút keltve bennem, hogy titokban nemcsak beszélni, hanem talán olvasni is tud már. Szedtem kifelé a nápolyiszeleteket, s bicskával még apróbb szeletekre szabdaltam őket, akkorára, mint egy mokkacukor. Mesterségemből kifolyólag tudom, hogy a magyar nyelv milyen gazdag szavakban.

Az elsőt odatartottam az orra elé.

- Mondd szépen: kérek.

Kitátotta s becsukta a száját, jelezvén, hogy oda helyeztessék a nápolyi. Én azonban nem az ő szájába tettem a nápolyit, hanem a magaméba, s nagy gusztussal, ropogtatva kezdtem rágcsálni.

- Nyee! - rikoltott fölháborodásában.

Megmutattam a második nápolyit.

- Mondd szépen: kérek.

Nem mondta. Megettem. Elővettem a harmadikat. Mikor azt is megettem, azt mondta: bebbe, amit még sohasem mondott volt, de nyilván azt jelenti, hogy piszkos zsaroló. A negyedik és az ötödik nápolyi tűnt fel és tűnt el, amikor - a hatodik láttán - egyszerre így szólt:

- Kéek.

Drámai pillanat volt. Ha most odaadom a nápolyit, akkor húsz év múlva az ideggyógyászok hipnotikus álomban fogják leszoktatni a raccsolásról. Meglehet, bestiális apa vagyok: a hatodikat is megettem.

- Csak a grófok raccsolnak, kedves fiam. Mi nem raccsolhatunk, mert a te apád csak egy nyomorult író.

Vidáman elmosolyodott és így szólt:

- Író.

Gyönyörűen mondta. Mint amikor összeroppantunk egy diót, úgy reccsent az az r. Ismerek egy kopasz írót, aki két évre elmenne juhászkutyának, ha egy ilyen r-t ki tudna nyomni magából. Őneki alkalmasint odaadták a nápolyit.

Most már én is odaadtam. Lassan és látható büszkeséggel rágta, talán mert érezte, hogy ez volt az első falat, amelyért megdolgozott. Megmutattam a következő nápolyit.

- Mondd szépen: cukor.

A szóvégi r-t kimondani már férfimunka. Kimondta. Kimondta, hogy kenyér, hogy virág, hogy alma, hogy madár, hogy rocska... Talán egy félóra hosszat csevegtünk kéttagú szavakban; amit mondtam, mondta utánam. Ekkor vérszemet kaptam és így szóltam:

- Mondd szépen: villamos-végállomás.

Nézte az én mindent tudó számat, és elkezdte utánaformálni az ő rózsaszínű, puha, szamócalevél nagyságú ajkával e két szót. De ők nem akartak világrajönni, megkapaszkodtak valahol, összegabalyodtak, csak valami alaktalan habarék bukott ki száján. Lehajtotta fejét, és elkezdett sírni. Bennem pedig előötlött valami, valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s ami soha vissza nem ötlött volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat - az, hogy amit tudunk, milyen fáradalmak és kínok és töredelmek árán tudjuk. Elszégyelltem magam, kifújtam az orrát, kezébe nyomtam a nápolyis zacskót, és kimentem a szobából. Tíz perc múlva benéztem hozzá, még mindig a földön ült, eszegette a nápolyit, és hüppögött."

Anyáknapja az idén elmaradt, legalábbis nem tudtuk elhagyni a házat, az a bizonyos rég nem várt fizu (most már azóta a harmadik sem) még mindig nem jött meg. Nem volt benzin, nem volt majális, nem volt fagyizás. Viszont összekapartam a maradék szójakockát, főztem köménymaglevest, és a húsvéti döglött csokinyulak egy csokis palacsintatortában nyertek új életet maguknak. Meg is állapítottam Csének, hogy amint lesz fizu, azonnal veszek alapélelmiszereket, úm. liszt, cukor, olaj, biztos ami biztos, legyen itthon vésztartalék. Cs elnevette magát, hogy ugye ugye igaza van a szenilis Nannyónak, amikor háborús tartalékokat gyűjt, pl. cukorarzenált 1973 óta. A csokinyulak kapcsán megjegyeztem, hogy "és nem is dobunk el többet semmit" - erre Cs. megint felnyihogott, hogy már megint a szenilis Nannyó nyilatkozott bennem.

Ajándékot viszont kaptam, egy agyag levélnehezéket Imrétől, mindig erre vágytam, lehet, hogy szalvétatartót, nem tudom, de igen félelmetesen ünnepi. Mikitől egy szép verses, rajzos összeállítás érkezett, az előre kinyomtatott rajzot elfelejtette kiszinezni, a tancinéni által írt szöveget unta végighallgatni,de nagyon meghatódottan adta át.

Fülinapomra kaptam egy papírpolipot Mikitől, mondtam is neki, hogy mindig erre vágytam. Csétől egy jó könyvet, és a Caravaggio filmet, amit pont 13 éve akarok megnézni. Kiszámoltam.

És amúgy a nagy fülinapi fiesztát elhalasztjuk fizuosztásra, ami tán a jövőhéten lesz, vagy aztán, nem tudom. De hát végülis majd leéljük az életünket mégegyszer, szinkronban a sajtófinanszírozás hullámzásaival.

Ma Nyuszi M. megjegyezte, hogy a holnapi napi uzsonnához ad nekünk kolbászt, de mondtam, hogy ne adjon, mert megoldom, vettünk kenyeret, és valamit kitalálok. Imre önérzetesen kikérte magának, hogy "Na de Mama, nem vagyunk mi  móraferencék".