Itt vannak, ezek a ránk nagyon hasonlító abutizmus.blog.huék. Kijáratokat kereső anya, és két fickó, aki át akar jutni a másik partra.

És itt van a sztori az anyáknapi verssel. Ami abban különbözik a mi táncos történetünktől - amit hiába írok egyre hosszabban, csak nyúlik, de nem világosodik - hogy ott bíztak a pedagógusok a gyerekben. Azért pedagógusok. És úgy pedagógusok. Hogy bíznak. És nem magyarázzák meg a gyereknek, hogy nem képes. Hogy nevetségessé válhat azért, mert olyan amilyen. Mert az aki. Nem mondták meg, hol a helye. Hagyják, hogy megkeresse.

És itt bukott meg nálam ez az egész kurva rendszer. Ettől a bizalomhiánytól. Ettől a vakságtól, hülyeségtől, személytelenségtől és érzéketlenségtől. Hogy nem látták ezek a barmok, hogy mit jelent ez a történet.

Nekik egy táncfesztivál volt, még egy fellépés-megmutatkozás, még egy oklevéllel, még egy lehetőséggel a pontszerzésre.

Neki esély arra, hogy ott legyen, ahol a többi. Együtt legyen velük. Együtt mozduljon velük. Részese legyen annak a világnak, amibe olyan nehezen léphetett be.

Ki lesz a szegényebb?

Én tudom, hogy az, akinek az ajtaján kopognak, és nem nyitja ki.

Imre megmagyarázta ma délután. "Hagyd anyu, ezek attól féltek, hogy mit mondd majd a zsűri, ha én is táncolok. És nem tudják, hogy nem a zsűrinek táncolunk, hanem azért, mert jó nekünk. Mert élvezzük".

Táncolj fiam!