Érzelmileg alulművelt anya vagyok.
Erre múlt hétfőn jöttem rá, amikor elvittem az összes ebattámat a családi orvos rendelőjébe. Tulképp csak Gábornak kellett valami küldőpapirokat kérjünk, de útközben eszembe jutott, hogy ha már arra járunk kapja meg Imre és Miklós az influenza elleni oltást. Asszisztens néni kérdezte, hogy szóltam-e nekik, de én mondtam, hogy nem, és még szerencse, mire észbe kapnak, már meg is lesz a szúrás.
És akkor Imrének és Mikinek az arcára ráült a pánik, megrendültek, zavarba jöttek, elpirultak, elsápadtak. Én meg nem vettem komolyan. Na, na nem lesz itt semmi baj, noszogattam őket a műhiggadt és áltürelmes hangomon, miközben egyáltalán nem vettem komolyan a pánikot. Egy kis hiszti, valami ilyesmi volt bennem. Imre remegő szájjal bebizonyította nekem, hogy olyan, amilyennek én látni akarom. Nem mondtam ki, hogy egy igazi fiú ilyenkor nem sír, de kábé ilyen baromságra gondoltam. Miki azonban képtelen volt uralkodni magán. Előbb csak a szája remegett, aztán a lábai, végül sarkonfordult és mint Dugovics Titusz kivetette magát az ajtón, elszelelt. Én futottam utána, ölemben a lobogó hajú Gábor. Valami sztahanovista szöveget kiabáltam, hogy nem törődik az egészségével,felelőtlen, és a családjával se törődik, mert ha ő influenzás lesz, akkor más is. Teljesen begőzöltem. A harmadik utcában fogtam meg, és csak akkor kaptam észbe, hogy mennyire nem vagyok magamnál, amikor az asszisztens néni utolért Imrével, akit szegényt ott felejtettünk a rendelőbe.
Na ennyit arról, milyen, amikor megindulok a három gyerekkkel. Nyuszi mama szerint én valami zulu kaffer törzsi maradvány vagyok, aki körül így szotyognak a gyerekek, és így vonul, ilyen hangosan és látványosan az utcán.
Tegnap aztán Gáborral kellett oltásra menni, a rendes negyedik havi szúrásra. Most már körültekintően rákérdeztem Miklósnál, hogy ugyan nem akarja-e mégis az influenza oltást? Egy hétig lelkiztünk ezen, bocsánatot kértem tőle a heveskedésért és elmagyaráztam, hogy miért jó az oltás (amit persze én magam sem tudok pontosan, lehet hogy nem is annyira jó, na de hát hadd érezze a hülyeanyja hogy mindent megtesz a gyerekért). Miklós, aki jóval okosabb és empatikusabb nálam, bevállalta az oltást jött velünk.
A rendelőben ott volt Sz. doktor néni, aki egyébkén nagyon beteg és súlyos beavatkozásokon van túl. Nagyon szeretjük, mert tőle tanultuk, hogy csak a jókedvű, mosolygós embereknek sikerül igazán. Sz. doktor néni most is mosolygott, és ez a mosoly annál is többet jelentett, mert amúgy fáradtnak és törődöttnek tűnt. Gábor lelkizés nélkül gyorsan megkapta a magáét, Miki azonban pont úgy rettegett, minden elhatározás ellenére, az oltástól, mint egy héttel korábban.
És akkor Sz. doktor néni magához ölelte Miklóst. És amikor Miki azt mondta, hogy félek, akkor Sz. mondta, hogy én is. És azonnal elhittük neki. És ketten összebújva féltek, amíg Mikit megszúrták, és még utána is.
Magyon hosszan és jól tudtak együtt félni, és én most tanultam meg, hogy kell ezt így együtt csinálni. És hogy nincs mese, amitől félni kell, attól félni kell, jó alaposan és hosszan, addig addig amíg a félelem elmúlik és valami más veszi át a helyét.
Hozzászólások