Miki nem az a vegyülős tipus. Egyszerűen nem szeret nagyobb gyerektársaságban lenni, nem köt barátságokat, a külvilághoz vezető út csak Imrén keresztül ismert a számára.
Fantáziajátékai, szerepjátékai vannak, de ezeket legszívesebben egyedül játsza, legfennebb egy-két befogadóképesebb, toleránsabb lányosztálytársával, semmiképpen sem a fiúkkal, akik brrr, hát messze agresszívebbek Miki tolerancia küszöbénél. Nem szeret autózni, nem szeret focizni. Szeret bújócskázni, építőkockázni (de ne legyen belőle kalóz-összecsapás, erődépítés vagy ilyesmi), szeret a kis mágneseivel és gólyókkal játszani. Tornaórán külön el kellett neki magyarázni, hogy a mozgás ilyenkor nem szabadon választható opció, mozogni kell, ha tetszik ha nem. A mozgás nem felel meg az arisztokratikus igényeinek, ámbátor vékony testalkatán ez a fizikai erőlködéstől való tartózkodás nem látszik meg.
Szombaton összegyűltek a fiúk a negyedből, úm. ImreMiki, szembeszomszéd Matyi és Danék majdnem ellenség fia, Sebi (Sebastian). Matyi egészen jól tud románul. Imre tud és szeret focizni. Egyedül Miki volt az, akinek semmilyen kommunikációs csatornája nem volt: se románul nem tud, se focizni. Öt percen belül hazarohant, hogy őt csúfolják. Rábaszéltem, hogy talán mégsem. Visszament, de alig telt el megint pár perc, és sírva jött, hogy Sebi azt mondta rá, hogy Nicu.
Mit ne mondjak Miki románul Nicu, ez tény, no de mi se mondjuk Sebire azt hogy Sebestyén, holott magyarul így lehetne nevezni. Azelé a dilemma elé kerültem, hogy lehet Mikit toleránsan önvédelemre és közösségi nyitásra bírni. De a problémát nem oldottam meg. Úgyhogy inkább bemenekítettem a srácot egy közös meseolvasásra, de aggódom ezért a nem feloldós magataráts miatt. Sokszor nehezebb egy szelíd gyerekkel.
Hozzászólások