Nem tudom mit szeretnék jobban: megóvni őket a flitteres, műszálas, celuloid karácsonytól, vagy megtalálni velük valami igazán egyedit és fontosat, hamár az a bizonyos este van.
A karácsonyi giccstől nehéz megmenekülni, mert minden ettől csöpög, a kirakatok, az iskola (ahol üres papírdobozokkal díszítették fel a kerti fákat, kiértiezt?), a gyerekek is egymást hergelik, meg a szülőket és viszont.
Mondhatnánk azt, hogy nem kell semmit sem csinálni, csak jól bezárni az ajtót, és fürdőzni a süteményillatban és együtt lenni csendben, és az már egyedi, mély és a mienk. De miért nem ilyen minden esténk? Végülis szerencsések vagyunk, a mi falunkban ilyen, csendes, bezárkózós, süteményillatos, nem ettől karácsony a karácsony.
Ezen a karácsonyon nálunk nem lesznek sokat fogyasztó színes villanykörték, nem emésztjük fel csomagolópapírok folyóméterét, nem fogunk olyan szokásokat utánozni, amelyek errefelé nem is voltak soha szokásban. Nem lesz ajtónkon koszorú, fenyőfát sem veszünk, csak kölcsönzünk, és vigyázunk rá, hogy ha hazatér, vissza lehessen ültetni a földbe. Gyertyát gyújtunk, feltöltjük a madáretetőket, Bandi dupla vacsorát kap, és mi majd elgondolkodunk azon, milyen szerencsések vagyunk, hogy van kalács az asztalon.
Megpróbálunk minél csendesebbek lenni, mert oda jutottunk, hogy a csend egyike a legnagyobb ajándékoknak. Megpróbálunk nagyon figyelni befelé.
Érdekes, mostanában sokszor eszembe jut, hogy a szegénységet szeretném a gyerekeimnek ajándékozni. Hogy tudjanak egész életükben minimális szükségletekkel maximális örömben élni. Hogy értsék meg, a szegénység választás, a lehetőségek felismerése és nem korlátok között való élés. A szegénység realitás, nem büntetés. A szegénység gondos ökonómia, odafigyelés, tapintat, előrelátás. Képesség arra, hogy ne legyen kiszolgáltatott az ember.
Milyen furcsa, hányszor hallottam, hogy boldogok a (lelki) szegények. És soha nem értettem.
Hozzászólások