Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Miki tancinénije kitalálta, hogy Nemzetközi Gyermekfesztiválra viszi a gyerekeket. Már akit elengednek. Mert ez a szépnevű rendezvény Sopronban!!! van, és odáig busszal szeretnének utazni. Hát már ettől eleve égnek áll a szőr a hátamon, még a néhány órás buszos kirándulások alatt is ezerszer megfordul a fejemben, hogy milyenek a közlekedési viszonyok, minek van kitéve egy gyerekekkel tömött autóbusz. Még sose mondtunk le ezért kirándulást, mert ugye nem kell az ördögöt a falra festeni. De most nem néhány óráról van szó, hanem arról, hogy a gyerekek a túlzsúfolt román utakon átszelik ezt az országot, és aztán cakkumpakk átszelik Magyarországot. Ha jól számolom minimum egy 15 órás út, és akkor pihenésről, időközi pisilésekről, tanítónénikéremrosszulvagyokról nem beszéltünk.

Szóval helyből ugrásból nemet mondtam Mikinek, mert féltem. Aki persze összeomlott. Én mély lelkifurdalásokkal dilemmázom, hogy nem kéne mégis elengedni?

De aztán jön a következő adalék: az osztályból nem megy mindenki, csak akinek van pénze. Merthogy az 5! napos soproni tartózkodás 2O OOO Ft-be kerül, az út pedig 6OO RONba. Átszámítva összesen 65 ezer Ft ez az egyhetes áprilisi kaland. És persze, hogy nincs mindenkinek ennyi pénze az osztályból. Nem baj, hogy kilegyen a buszos létszám a kirándulást meghírdették a többi osztályban is, így Imrééknél is. Tehát ha elengedem, akkor én csakis a két gyereket együtt engedhetem el. És tegyük fel, hogy előveszünk erre az egészre 13O OOO forintot. De hogy nézünk azok szemébe, akik nem fogják tudni elővenni. Nekik, az itthon maradóknak milyen kedves kis kaland lesz ez a naagy, gyermekbarát nemzetközi vállalkozás?

Szóval úgy döntöttem, hogy nem. És morgolódok magamban, hogy miért nem viszik a gyerekeket valahova ide a közelbe kirándulni, úgy hogy biztonságos is legyen, ne is legyen megterhelő, és mindenki megtehesse. És ne maradjon szomorú gyerek itthon. Hát, most majd lesz szomorú gyerek. Itt van mindjárt példának okáért Miki. Az én lelkemen szárad.