Elég különös viszonyban vagyunk mi Ebatták és célországaink szociális rendszerei.

Imre egy nyugat-európai országban fogant-növekedett, és egy közép-európai országban született. Egyiknek sem voltam állampolgára, diákként speciális egészségügyi biztosításom volt, amelyet zsebből fizettem, és amelybe nem tartozott semmilyen gyereknevelési támogatás-ellátás. Olyannyira nem, hogy amikor Imre megszületett finoman közölték a korházban, hogy a gyereknek addig járt orvosi ellátás, amíg a hasamban volt, utána külön kell fizetni mindent már a szülészeten. Fizettünk, mint a katonatiszt.

Imre születése után hazatértünk Romániába, elsősorban azért, mert elkötelezett transzszilván anyjuk itthon akarta felnevelni a gyerekeit, mert hogy ez volt a heppje. Ahogy hazajöttem, öthónapos terhesen, munkába is álltam, merthogy addig egyetemista voltam (külföldön) és hát semmilyen háttér nem volt a két gyerek mellé. Persze négy hónap munkaviszony után nem jár semmi, úgyhogy gyakorlatilag munkából mentem szülni és a szülészetről mentem vissza dolgozni. Mondjuk hálistennek a munkahelyem és az otthonom  pár percnyire volt egymástól, úgyhogy a gyerek a munkaszünetekben szopott, és két gyerek mellett örültem, hogy lyuk van a fenekemen, és van egy munkahelyem.

Na nem sokáig, mert azért nem adtam fel az illúziót, hogy saját képességeim megfelelő munkát szerezzek, úgyhogy a gyerek fél éves volt, amikor váltottam. És elkezdődött a vesszőfutás, a munka szempontjából kiváló, fizetés és egyéb juttatások szempontjából csapnivaló munkahelyek között. Végülis élveztem amit csinálok, és akkor azt éreztem, hogy ez a lényeg.

Alig vettem észre, hogy nincs állandó alkalmazásom, csak eseti megbízásaim, és a társadalombiztosításom valahol elvész a balkáni ködben.

Eladdig, hogy tíz év elég megfeszített munka után úgy döntöttem, magam veszem kezembe a dolgokat, kényszervállalkozóként alkalmaztam magam, és életemben először biztosított lettem. Ekkor már három hónapos terhes voltam Gáborral és a hatályos jogszabályok szerint nem jár gyereknevelési támogatás. Úgyhogy megint munka mellől mentem szülni, és oda is tértem vissza.

Három gyerekem született úgy, hogy végig tanultam, dolgoztam. Persze, javarészt az én rátermettségemen is múlott a dolog. Illetve annak hiányán. Többen mondták, hogy el lehet "intézni" a hiányzó biztosítási hónapokat, kis csúszópénz ide vagy oda, és legalább két évig kapom a nem tudom mennyit.

Nem intéztem semmit, nem az én stílusom. Időközben kiderült, hogy jár valami alanyi jogon a gyerekeknek, talán 5O lej (3OOO HUF) havonta, de a postás automatikusan visszautalja évek óta az államnak a megkérdezésem nélkül, mert a gyerekek neve és az én nevem nem egyezik (mert az apjuk nevét viselik). Talán ennek is utána kéne járni, a postás szerint egyetlen kérvény, és megkaphatjuk,  azért az évek során elég sok kicsi gyűlt össze ahhoz, hogy kellemes meglepetésként a kezünkbe adják.

De valahogy képtelen vagyok erre. Bemenni egy hivatalba, kérvényezni... Még sose kértem sehol semmit. Természetesnek vettem, hogy mindenhol mindenért én fizetek, akkor is, ha kilenchónapos terhes vagyok, ha újszülött a gyerekem. Valahogy mindig az out of law állapotában leledztem, és az ilyenek hamar megtanulják, hogy senki másra nem lehet hagyatkozni, csak önmagunkra. (Ja, van egy támogatási forma, amit a magyar államtól lehet kapni, évente egyszer, ha magyar iskolába jár a gyereked. Talán húszezer forintot adnak. Na azt se kértem, nekem azért ne fizessenek, mert a gyerekem magyarul tanul. Tanulja azt ingyér is:) )

Önfenntartó vállalkozó vagyok, ez egy elég kiszolgáltatott helyzet. Eseti megbízásokból élek, és ezt így izgalmasnak és nagyon jónak tartom. Néha vannak zúzós helyzetek, de még egyetlen egyszer sem bírtam mondani, hogy adj munkát, mert három gyereket kell eltartanom. És azt sem bírtam mondani, hogy éljen Euárd!:)