Amikor ebbe a kis házba költöztünk a domboldal, ahol lakunk, szinte üres volt. Alig voltak házak, még út sem volt, szembe velünk a Somos tető - természetvédelmi területként - csendes, titokzatos erdő. Előttünk kis mocsár-patak, gólyákkal, ölyvökkel, vizisíklókkal. Úgy gondoltam, hogy engedjük eluralkodni a természetet, beengedünk minden féle vadvirágot, füvet, kóbor bokrot a kertbe.

Hahaha. Naív naív. Azóta lakóparkká vedlettünk. A domboldalunkat beterítették az egyenházak, amelyekben egyenháziasszonyok és egyenháziurak egyenversenyt folytatnak egymással. Dühödten gyepesítenek, elszántan bokrosítanak, agresszíven kertészkednek. A fűnyírógépek könyörtelenül radirozzák a köpetnyi kerteket, folyton herreg a kerticsap. Kertészek tartják terror alatt a vidéket.

Amikor láttam, hogy ez nem tréfa (és hálát adtam annak, hogy a mi házunk a védett Somos tető felé és nem a negyed felé néz), dacosan azt gondoltam, hogy ellenállunk. Nálunk aztán nem lesz gyepesítés, mániákus hobbibolt kurkászás, törpesziklakert fényesítés. De nem ám. Hagyjuk, hogy az anyatermészet a keblére öleljen.

De nem ölelt. A telkünkről az építkezés alatt ellopták a termőföldet, maradt az elbutult, tunya pala: hol a nedvességtől dagad, hol a szárazságtól kopog.  Gyom se nőtt benne.

És akkor Imre kéthetente megkérdezte: nekünk mikor lesz olyan szép füvünk, mint Olganéninek? És mikor ültetünk fákat? Nem is tudom, mi fájt neki, hogy nem olyan a kertünk, mint másé, vagy az, hogy nincs benne igazán élő növényzet.

Valami nem volt rendben a kerttel, ezt én is éreztem. Ráadásul a szomszédok is folyton kellemetlenkedtek. Hiába nyírtuk a gyér vadfüvet, műanyag falat emeltek, hogy ne menjen át az angolgyepükre az idegen mag. Különböző hangulatszavakat sziszegtek át a kerten. Egy idő után kialakult bennem a kert-komplexus. Úgy éreztem, mindenki azt gondolja "a sokgyermekes nő a csúnya kerttel". Egyenes összefüggést véltem felfedezni a kert állapota és az anyaságom között.

Tavaly, amíg terhes voltam nekifogtunk saját kezűleg felásni, bevetni, de csúfos kudarcot vallottunk. Ezt a különleges talajt profi módon meg kell dolgozni (vizet elvezetni, termőföldet hozni, talajt szintre hozni stb). Nem értettünk hozzá, jól pofára estünk. A szomszédok és mögöttük a militáns kertészcégek a májcirózisig sajnálkoztak kétbalkezességünkön.

Az idén aztán beadtam a derekam. Hogy legyen Imrének füve és fája. És hogy ne mondják. Hát nem volt bölcs döntés, de jó döntés volt. Összekotortuk a fiók alját, a zsebeinket és a családtagjaink zsebeit is. Megkerestük a legbékésebb, legkevésbé tájba illő kertészt és megkértük, hogy segítsen. Ő a legendás Barabás úr. (Kit engedjünk el? Barabbást neee!)

Két hete dolgozik a kertünkön. Megértette, hogy hadatüzentünk a tuja-monopóliumnak (itt az emberek méregzöld, tűhegyes tujákból fonnak kerítést maguk köré, nehogy belelássanak egymás beláthatatlanul unalmas és egyforma életüébe) és a kertet úgy vette körbe cserjékkel, hogy egész nyáron virágozzon valamelyik. Van jázminunk, gyöngyvirágcserjénk, japánbírsünk, somunk, hortenziánk és még egy csomó más bokor, aminek a nevét se tudom. (még!) Gyönyörű szép hársfánk (Csabának, hogy lehessen alatta borozni és olvasni. Most még kamaszosan gibirnyác, de szereti.) Nyírünk (a ház előtt, hogy olyan legyen mint nyuszi háza a mesében - az én kérésemre) és van egy vadcseresznyénk (ez az egyetlen természet, ami magától jött be a kertbe)

Imre és Miki körbetáncolta a bokrokat.

Én meg gyakorolom, hogy ne csavarodjak bele a kertápolásba. Hogy ne szippantson be a kertipar, ami ugyanolyan aljas és pénzéhes, mint a babakelengyeipar. HOgy ne nézzek át a kerítésen a szomszéd fűjét vizslatva. Hogy ne hasadjon bele a személyiségem a virághagymákba, magvakba, és növényápoló szerekbe. Továbbra is ellenállunk a törpekerti őrületnek.