Az utóbbi időben láttam 3 rémes válást. A legrémesebb az, amelyikben a váló fél - egy anya - különböző taktikákkal hónapok óta akadályozza az apát, hogy lássa a gyerekét. Megy a per, ilyen olyan eljárások, mondhatnám, hogy szokásos. De nem fér a fejembe, hogy nem lehet átlátni azt, hogy a gyereknek még akkor is szüksége van az apjára, ha az történetesen a legeslegutolsó, hétpróbás gazember. A másik két válás főszereplői két negyvenes évein túli nő. Egymástól távol eső történetek, de közös, hogy mélyen, zsigerileg fordulnak el attól az embertől, akivel évtizedekig éltek együtt. Amolyan leszámolás féle. Rítus. (Mint minden). Nem tudom, csak a nőkbe van belekódolva ez az időzített bomba, ahogy szembe tudnak fordulni, félresöpörni sok sok évnyi szublimációt, alávetettséget?
Kettős aggyal gondolkodom: mint nő, és mint leendő férfiak anyja. Szeretném, ha bölcs és stabil társuk lenne majd. És ha bölcsen és érzékenyen tudnák szeretni őket a fiaim. Szeretném, ha nem mennének bele az én csapdáimba. Ki tudja, min mulik ez? Nevelésen? Szerencsén? Akaraton? Taktikán? Fogalmam sincs.
Hozzászólások