Pénteken Imréék hangversenyen voltak. A tanító nénikkel visszatérő vendégek a filharmóniában, és Imre feldolgozta már azt a furcsa dilemmát, hogy mitől hangverseny a hangverseny. Eleinte még nem értette, és végig azt skubizta, vajon melyik zenész fog felpattanni és versenyt szaladni a többivel, de aztán ráhangolódott az egymás nyomában hömpölygő hangokra.
Na, de a hangverseny után ünnepelték az első félévben születetteket az osztályban - ez egy régi hagyomány náluk - Nyuszi M. sütött hatalmas csokitortát a társaságnak, és én vittem be. Mire beértem a költeménnyel az egész IV. ott ült csőre töltve, előttük tányérral, pohárral. És arra vonultam be, hogy teli torokból énekelnek, és sütött be az ablakon a februári nap, és csokisabb volt a torta a sokévi átlagnál, és mindenkinek világított a búrája. Nagyon tömör pillanat volt.
De még itt sincs vége, mert Imre felpattant a sütistányérja mellől és szaladt a kezében a matek felmérőjével, és lobogtatta: száz százalékos lett, a tanítónéni piros tintával írta rá: "Nagyon ügyes vagy!".
És álltam ott a tortával, és annyira izgultam, hogy el ne bőgjem magam. Gyorsan el is szaladtunk Nyuszi T-vel, hagytuk a negyedikeseket ünnepelni.
Aztán délután kiderült, hogy Mikinek is aznap osztották ki a matek dolgozatát, és neki csak 74 %-os lett. Miki pajtás eléggé nehezen élte meg, Imrének bezzeg, neki meg nem. De vígasztaltam, hogy kellenek a koppok, hogy aztán legyenek hoppok.
Este azon gondolkodtam, hogy vajon az én visszafogottságommal magyarázható, hogy sosem tudtunk "mindennagyonszépmindennagyonjómindenbennagyonmagabiztosakvagyunk" társaság lenni? (Van ez a hurráoptimista, pozitívönszuggeszciós hozzáállás - ez nekem sose tudott hiteles lenni.) Hogy mindig többet beszélünk a kudarcokról, a hibáinkról? Valahogy mindig hálásabb voltam a nehéz helyzeteimnek, amikor szembesültem a saját korlátaimmal, mint azoknak az időszakos sikereknek, amit tulajdonképpen sosem tudtam értékelni. A negatívumból mindig van elmozdulás a pozitívum felé, ám ha valami már megy, akkor az megy és kész. A negatívum a potenciális pozitívum:) Ezt próbálom belepaszírozni most Mikibe, hogy oka nincs elszontyolodni, mert most megtanulhatja, mekkorát kell dobbantani ahhoz, hogy átvigye a lécet. Hajrá Miki:)
Hozzászólások