Ma Gy tancival beszélgettünk a folyósón, elég baja van, ha nem kettő.
Gy: - Az élet tele van becstelenséggel.
Imre állt mellettünk, és megjegyezte:
- Hát pedig azzal együtt kell élni.
Gy, és én: - ???????????
- Mert nem lehet megszűntetni, ilyen mindig lesz, a becstelenség gyógyíthatatlan. De meg lehet tanulni ezzel élni.
Valami olyasmit akart mondani, hogy nem lehet változtatni a becstelenkedésen, de bele lehet tanulni az elviselésébe.
Aztán itthon elmesélte, hogy a tőlem születésnapjára kapott óráját mindig csúfolják az iskolában, mert nem digitális. Pedig digitális, de nem számkijelzős, hanem klasszikus óramutatós, szép számokkal, klasszikus formával, óra alakú óra, semmi extra. (Amúgy nem kis befektetés volt, szerettem volna a fiamnak maradandó ajándékot adni, valamit amit mindig magával hord tőlem)
Meséli, hogy egy ideig megpróbálta meggyőzni a többieket, hogy az egy jó óra, például vízálló. De rájött, hogy nem lehet, és nem kell.
Én örültem, hogy rájött.
És akkor még azt is mondta, hogy a többiek szerint csipszes zacskóban nyerte.
Ez fájt. Jó válogatott módon tudják alázni egymást a gyerekek. Is.
Hozzászólások