Tegnapelőtt este - az ominózus köremail után - megtanácskoztuk Kata anyukájával, Ágival, hogy ő bemegy "elbeszélgetni" a tancinénikkel, és Ildikó nénivel, akinek ugye eszébe nem jutott a szülőkkel egyeztetni eddig a gyermekeket érintő kérdésekben. Mondtam, hogy én nem megyek beszélgetni, mert itt a tettek magukért beszélnek. Ha nem lett volna világos, hogy mit jelent egy emberrel (gyerekkel) tapintatosnak lenni, tisztelettel viselkedni, akkor ezt kár utólag magyarázni. A (sokadszori) bántás már megtörtént, a gyerekek levonták a mély, és alapos pedagógia által közvetített ítéletet, nekik nincs mit a néptánc körül keresniük, nem elég ügyesek stb ehhez.
Ágit azonban azzal fogadta a tanci, hogy Ildikó nénivel nem lehet beszélni, mert túrnén van, meg is állapítottam, hogy talán így a jó.
És mit ad Isten, egy órával azután, hogy Ági beszámol a delikvens távollétéről összefutok a tanci néni tájékoztatása szerint turnén lévő Ildikó nénivel a Művészeti egyetem büféjében. (Jó szak az a büfé, sok mindent lehet ott tanulni). Láthatólag zavarba jött a váratlan találkozástól, de hamar feltalálta magát, cinikus mosollyal kezdte magyarázni a bizonyítványát. (Tancinénivel mint kiderült részletesen beszéltek, az az apró részlet, hogy mégiscsak ott az iskola szomszédságában nem fért bele a tájékoztatásba)
No nem azt magyarázta, miért kellett az egész osztály előtt megalázni a gyerekeket, miért kellett maradék önbizalmukat is földbe döngölni. Hanem arról, hogy ő nekünk nem ad számlát,mert ő nem kapott pénzt tőlünk. Ez volt számára az egyetlen lényeges cáfolni való. A pénz. Valóban, nem az ő kezébe adtuk a pénzt, hanem a tanító néniéknek, így vagy őket tolvajozza le ezzel az állítással, vagy minket hazudtol meg. Tök mindegy, nem is erről van szó. Számomdra az elszámoltatás nem gazdasági, hanem konkrét, pedagógiai és emberi szempontból fontos.
Számára viszont az volt a fontos, hogy ne kérjem számon, és ha számon is kérem, ne a Művészeti egyetem büféjében tegyem ezt. És itt szakadt át a gát. Mert ha már valaki művészet-pedagógiára adja a fejét, és belebukik, csúnyán, emberileg és szakmailag, akkor vállalja a következményeket. Úgyhogy biztosítottam arról, hogy a legmegfelelőbb helyen vagyunk ahhoz, hogy elmondjam a véleményemet, minél egyértelműbben. Konkrétan leüvöltöttem a hajat a fejéről - és ő viszont.
Nem volt szép jelent, de eleve tudtam, hogy nincs akivel, és nincs amiről beszélni, ha rajtam múlik, soha de soha nem jön létre ez a találkozó. Talán nem kellett volna azt mondani, hogy nincs itthon. Talán válaszolni kellett volna a levelemre. Még akkor is, ha nem értenek egyet velem. Egy annyit, hogy sajnáljuk, másként gondoljuk a dolgokat, de nem volt bennünk rossz szándék.
De nem válaszoltak, és az egyenesség hiánya az mindig megbosszulja megát. A sánta kutyát meg hamarabb, ugye.
És ezzel ezt a túl hosszúra nyúlt történetet itt le is zárnám. Emberségleckék nem adhatók, nem vehetők. Kész.
Azért olyan könnyen nincs vége, mert sorra jönnek a a szülők, hogy elpanaszolják a saját sérelmeiket, meglátásaikat, szolidaritásukról biztosítsanak. A legkedvesebb B. mamája volt, aki megállított az utcán, hogy megmutassa, milyen kedves, személyes hangú üzenetet írt Imre B emlékkönyvébe, hogy milyen jó fiú. És tényleg, csúnya kis betűivel az a nagyon egyéni üzenet állt benne, "Te vagy a legjobb és soha ne feledd a legszentebb dolog a barátság". Jött még sok sok kedves szó, meg gesztus, meg bátorítás, jólesett, köszönjük. Mégse mi vagyunk a páriák, akikre nincs szükség:)
Hát ezzel a furcsa tapasztalattal ér véget ez a négy év, még három hét van hivatalosan a vakációig, de mi úgy döntöttünk, nekünk többet ne trombitáljanak.
Hozzászólások