Elgondolkodtam Balettka intelmein, hogy mire jó a gyermek. Meg, hogy ki is ő? Ki kinek a játszótársa? VAgy unaloműző partnere? Biológiai pajzsa? Lobogtatója? Legeltettje?
És eszembe jutott a szülés, mint fizikai élmény. Nekem ez azért volt katarktikus, mert először történt meg velem, hogy függetlenedett a testem az akaratomtól. Valaminek a kerete voltam. Médiuma. Mondjuk a gyerek az üzenet, akkor én vagyok a levélpapír, a monitor, anyag a lenyomathoz. A szülés alatt egyszer csak megéreztem magamban egy akaratot, ami érvényesítette magát, mondjuk úgy hogy élt. Életre jött. Nem tudtam volna visszatartani, nem megszülni. És nem csak azért volt ez nagyszerű, mert megéreztem valaki másnak az akaratát, egészen belülről, hirtelen mássá lettem, hanem azért is, mert alá tudtam rendelni a magam akaratát ennek a valaki másnak. Teljességgel át tudtam adni magam. Nem, nem is fájások jöttek, hanem valami idegen, távoli ritmus, ami egyre közelebbivé, egyre pontosabbá vált. Mintha hirtelen a szférák zenéje kezdene el zenélni az emberben. A máskor oly szétszóródó, soha egy irányba fordulni nem tudó figyelmem mind ennek a különös ritmusnak rendelődött alá. Én szerettem ezt a fájdalmat. Figyelni, hogy közeledik, hogyan terjed ki rám.
Amikor a gyerek(ek) elindultak a szülőcsatornában, az ő mozgásukat éreztem, nem a saját testemet. Nem csak az történt, hogy kiléptem önmagamból, hanem az is, hogy beléptem valaki másba.
Nem tudom, mit érezhet az, aki hosszú órákon át vajúdik, aki nem tágul, aki császármetszésen esik át. Biztosan egészen másként éli át.
De azt hiszem, az a pillanat mindenkiben közös, amikor először néz a gyereke arcára. És rájön, hogy akivel találkozott, az egy külön önálló akarat. Egy első perctől kész személyiség, ha hinnék a sorsban, akkor azt mondanám, egy teljes sors. Előre megírt történet, amin már csak finomítani, árnyalni lehet, ha lehet egyáltalán, és ha kell egyáltalán.
Több mint tíz év telt el az első gyerekem születése óta. Figyelem, hogy bomlik ki az a személyiség, amelynek önállóságát, egyediségét akkor megismertem. Annyi minden történt ez alatt a tíz év alatt, és annyira nem történt semmi. Ahogy felsírt akkor este, ahogy megérkezett, úgy él most is. Egyszerre teljesen ismerős, azonos velem, és egyszerre idegen, rajtam kívüli. Valami, valaki, aki megtörtént velem. Valahonnan jön, és valamerre tart. Én pedig sem kezdete, sem vége nem vagyok a dolgoknak, illeszkedem én is valami nagy rendbe, ritmusba. Valahol szól valami zene.
Hozzászólások