Végére értünk Bab Berci kalandjainak, és ez a vég (no nem az, hogy Bedebunk Sária megmenekül) engem nagyon, de nagyon meglepett. Imre az utolsó fejezet reggelén azzal kelt fel, hogy nnna, ez az a nap, amikor kiderül, mi lesz Sáriával és mire képes Utolsó Szaurella. Miki erőltetett nyugalommal tömte magába a kedvenc tükörtojás-reggeliét, mintegy magának motyogta, hogy of course megmenekül Sária, a gonosz Szaurella viszont megkapja, ami neki jár.
Már eleve ez lenyűgözött, hogy Miki és Imre milyen pontosan megjegyzi és követi a számomra megjegyezhetetlen nevű szereplők sorsát. Nekem a nyelvem törött ki ahányszor ki kellett mondanom az enyhén embergyűlölő, morózus sarlatán gyógyszerész nevét, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh. Ők viszont nagyon élvezték felsorolni a varázslót Nuuszi Kuuszit, tudták hogy mi a stika Lapázi Lopezzel kapcsolatban és pontosan átláttak Rév Zolin vagy Pálinkós Gyurkán, és tudták, hogy mi rejlik az öreg Lembózó Lengubózó lelkében. Két mese közti napon pedig azzal szórakoztak a skacok, hogy felosztották: kik a tünkányok és kik a boszordérek az osztálytársnők közül. (hahaha)
Én minden este szorongással vettem a kezembe Bab Berci kalandjait, mert úgy éreztem olyan szomorúsággal van teli, ami nem való a jóéjtmesére váró ebattáknak. A nagyorrú Bab Bercit az erdejében nem veszi körül más, mint a magány, pedig ő nem szereti még a füvek és fák némaságát se. A barátai egytől egyig úgy barátkoznak, hogy nem barátkoznak, azért költöznek az erdőbe, hogy ne találjon rájuk senki, és azért hálásak, ha még véletlenül sem nyitja rájuk az ajtót Bab Berci. Ahány barát, annyiféle emberi bukás, szorongás: mellékes és titkos költők, szomorúságba beleöregedő, kenyérlopásra fanyalodó bohócok, alkoholista anyák által kiszolgáltatottan magára hagyott Fiúk. Fogalmam sincs, mit foghatott be mindebből a két ebatta. De éltem a gyanúperrel, hogy ahogyan a fura és nehéz nevek zenéjét megjegyezték, úgy volt fülük a történetek dallamára is. Minden esetre estéről estére kérték a meséket, amelyektől én legszívesebben megóvtam volna őket.
Gyerekkoromban én csak a Négyszögletű kerek erdő televíziós feldolgozását ismertem - és nem szerettem. Túlságosan nyomasztott, elszomorított. Nehéz volt szembenézni már akkor, hogy milyen nehéz sorsa van a kedves Dömdödömöknek, és azoknak, akik a Dömdödömöket szeretik (akik persze nem lehetnek eleve rossz emberek.) Riasztottak a tévéképernyőn különösen ható színházi maszkok és jelmezek, a stilizáltság, és az érzet, amelyet megfogalmazni ugyan akkor nem tudtam, de pontosan éreztem: ez a mese, ez az erdő nagyobb történeteknek és sűrűbb erdőknek a példázata. Felnőtt mesék.
A Lázár Ervin -kötetek a filmes feldolgozásnál letisztultabbak. Réber László vonal rajzai ugyan szintén valamiféle hűvös képletét adja azoknak az érzéseknek, amelyekkel a szomorú Lázár Ervin szembesít, de azért mégis jól elhelyezett, meleg színű világokat nyitnak. És ezek a kötetek olyan kedves zsebbe és kézbe való tárgyak: negyed lapnyi, keskeny, jól forgatható könyvek. Ebattáék nagyon szeretik rakosgatni, nyitogatni, az apróbetűs szöveg olvasását ugyan még rám bízzák, de azért ezeknek a kiadványoknak jó barátaik.
Talán azért, mert ezek ilyen jól kitalált könyvek, vagy azért, mert a nehezen kimondható nevek mégis játékosak, vagy mert a hosszú mesék elég izgalmasak ahhoz, hogy a gyerek hallgatóság kiváncsi maradjon. Vagy azért, mert minden Bab Berci történet valami számukra fontosról szól. Ki tudja, miért, a meséket - amiktől én legszívesebben megóvnám az ebattákat - a fiúk nagyon szeretik. Jobban szeretik, mint amennyire én szerettem gyerekkoromban Lázár Ervin meséjét. Mint amennyire én fel bírtam dolgozni.
Ja, és Sária megmenekült, a gonosz Szaurellát pedig - a nagyorrú Bab Berci boldoggá tette.
Hozzászólások