Gáborral vasárnap fentjártunk a szülészeten. A koraszülötteket két éves korukig két havonta követi neonatológus, így mi már a második ilyen ellenőrzésen voltunk.
Nagyon rossz volt visszamenni, végig a felkunkorodó padlóborításon, a sötét, megtöppedt csempével borított folyósokon, a lifttel, ami sose jön, a betegekkel, akik mindigis vannak. Négy hónapja már, hogy elmenekültünk innen, mégis olyan, mintha örökre ott maradtunk volna köntösben, korházi papucsban, papírzsebkendőt morzsolgatva.
Én hülye, mondtam is Gábornak, hogy "na Gábor, itt vagyunk a korházba, hát emlékszel?"És nem gondoltam végig, most se fogom, mire is emlékezzen. Viszont amint felértünk a 9. emeletre elkezdett sírni ő, aki sose sír. Hangosan, mélyről, ujjbegynyi könnyekkel. Emlékezett. Nem akart szopni, nem akart bújni, sírt. Jött S.M. de ő sem tudta sem megvígasztalni, sem megvizsgálni, annyira sírt.
Úgyhogy összepakoltunk, és újra eljöttünk a korházból. Hátha, egyszer tényleg, lelkileg is sikrül kilépni azon a bizonyos ajtón. És újra megállapíthattam, hogy a gyerekek első perctől, azonnal és mindent tudnak.
Hozzászólások