Kedves Mind, és főleg én, aki ennek a blognak a szerzője vagyok!

Nem, nem sumákolom el az abszurd ünnep következő (és vélhetőleg befejező) részét. Nem, nem leszek olyan tapló, hogy ne kívánjak én is mindenkinek nagyon boldogságos újévet. És nem, nem mondok le a tanulságról, hogy összegezzem a múltévet, valamint az örömről, hogy elképzeljem az ideit. Ami persze öröm és gondtalan lesz, de legalábbis nagyon szorgalmas és termékeny.

De mindezek előtt el kell gördítenem magam elől néhány gondolatot, amit egy ideje görgetek ugyan, de újra és újra az utamat állják.

A félelem az első, amivel Merci szembesített. Értem én, hogy a félelem megköt, fogva tart, korlátoz de nem óv meg. Legalábbis a nagy veszteségektől a kis emberi nyüszítéseink biztosan nem fognak megóvni. Senkinek sincs garanciája arra, hogy nem fog veszíteni. A kiegyensúlyozott és bölcs emberek ezt tudva is tudnak örömteli életet élni. Én nem tudok. Lehet, hogy még nem értem meg erre. Vagy lehet, hogy soha nem is leszek annyira bölcs és szabad, elegáns és szép. Mindig ott lesz valahol a ráncaim között az a csúnya ferde, görcsös vonal. Ennyi önismeretem van. A nagy kérdésem az, hogy próbáljak-e mégis megszabadulni ettől, hogy hogyan kezeljem a saját félelmeimet? A tavalyi év egyik legmélyebb élménye ez volt, ahogy átéltem a rettegést, a tehetetlenséget, ahogy megtapasztaltam, hogy nem rajtam múlik az, ami igazán fontos. Mondhatnám, így utólag, hogy végülis nem lett olyan nagy baj, megúsztuk, szerencsénk volt. De nem mondom. Két okból. Egyrészt azért, mert nem fogadom el, hogy az élet szerencse kérdése. Másrészt nem érzem úgy, hogy megúsztuk. Nem úsztuk meg. Lementünk a legmélyére, szembe néztük vele, láttuk, hogy ott van az, amitől félünk, amiről nem beszélünk. És tulajdonképpen ezt láttam meg abban a boldogságos pillanatban, amikor az első gyerekem megszületett. Ezt a fajta semmivel össze nem hasonlíthatatlan félelmet, rettegést, az élet elvehetőségének élményét. Összességében vannak derűs pillanatok, évek, hónapok, lehet hogy vannak végigélt derűs életek. (Garancia semmire sincs). De azért, mint egy nehezék, mint valami elveszíthetetlen, lespórolhatatlan vasmacska ott van ez a félelem. Gyereket szülni, nevelni, annyi, mint ezzel számolni. Ez nem heroikus, nem tragikus, nem logikus, nem patetikus, kus, kus, kus. Ez egyszerűen ilyen, én eddig jutottam. Félős, félelemben élő lény vagyok. Anyának lenni márcsak ilyen. sztem.

A magány a másik, amin mostanában sokat gondolkodom. Ha körülnézek, és azokat keresem, akik hozzám hasonlóan élnek (gyereket szülnek és nevelnek) azt tapasztalom, hogy így vagy úgy, hosszabb rövidebb ideig visszahúzódnak a világtól. Talán a világ akarja ezt így. Vagy én (mi). Mostanában úgy érzem, hogy ez nekem jó így, és szerencsés vagyok, hogy megengedhetem magamnak, hogy csak gyerekekkel, gyerekmódon kommunikáljak, tartsak fenn kapcsolatot, hogy magamra záram a kertkaput, a házajtót. Ha időnként betántorgok a városba, alkalmasint időt lopok a munkámra, akkor úgy teszek, hogy ez véletlen, átmeneti, hogy nem ér a nevem, káposzta a fejem. Nézem az embereket, nézem magamat is, hogy hogy viselkedem a "felnőtt" szférában, nem értem, hogy ez nekik (nekem) miért jó, miértnem unják, vagy ha unják (nyilván unják), miért csinálják? Nem tudom, hogy ez a fajta magány tényleg magány-e? Mondjuk akkor, amikor ellógok a wc-re és azonnal ott terem valamelyik puja, és üvölt, hogy húzzam ki, kenjem meg, vegyem elő, mondjam el, és egyáltalán miért vagyok bent? - na ilyenkor azt gondolom, hogy ez nem magány. Sikeresen szeparáltam magam egy tágabb - felnőtt - világból egy nagyon szűk -gyerek - világba, de ez azt is jelenti, hogy én feloldódom. Nem, nem csak az a szülő van igénybe véve, akinek a gyereke(i) folyton sírnak, túlmozgásosak, zajosak, többemberesek. Gyerekkel együtt lenni, élni az teljes ráhangolódást igényel. Akkor is, amikor alszik, vagy csendben ül a bilin és termel. Akkor is kommunikálok velük, amikor késő este a zoknikat szedem össze utánuk, ők meg már órák óta alszanak. Amikor azon gondolkodom reggel, hogy este milyen mesét olvassunk. Amikor megyek utánuk a suliba. Amikor hosszú magányos hétvégéken várom őket haza. Nem a fizikai jelenlétük tölti ki az időmet, az energiámat, nem miattuk nem "foglalkozom" magammal. Ez nem az a léthelyzet, amikor meg tudnám figyelni magam, amikor lennének belső történéseim, és ezekkel ne adj isten még foglalkozni is tudnék. Ez egy olyan gyakorlat, amikor az ember feloldódik a másikban. És nyitott kérdés, hogy lesz-e még önmaga, vagy volt-e egyáltalán volt-e valaha önmaga, hogy mit lehet önmagának nevezni? Egy biztos, most én nem vagyok, nincs magányom, ez néha kényelmetlen, és fárasztó de  amitől a legborzasztóbban félek, hogy egyszer mégis csak ráébredek, hogy én vagyok, csak.

Szóval kéne ide valami bölcsesség, hogy megértettem, megnyugodtam, tudtam, mertem, tettem. De nincs semmiféle ilyesmi. Még csak azt sem mondhatom, hogy megtettem egy utat. Vagy egy útszakaszt. Egy rövidke kis kitérőt. Nyitott kérdésekben forgok körben, és csak azt érzem, hogy ez most jó így. Nagyon jó. Félni is, meg magányosnak is lenni, meg mégsem magányosnak.

És akkor majd jön a boldog újév, meg az ajándékbontás, meg minden egyébb beigértség. Igazi, olvasható, élvezhető, rövid kis posztokban.