Hát bekövetkezett, amitől tartottam. Imre nem jutott tovább az iskolai szavalóversenyen, viszont Miklós mint kés a vajban a mesemondó-versenyen. A harmadikosok közül Brigi, Kincső és Gábor ment tovább. Utóbb kiderült, hogy Imre tényleg csak hajszállal maradt le, túl rövid verset választott állítólag, és a zsűri (vendégtanító-nénik) dilemmáztak, hogy végül menjen, vagy ne menjen. Ettől függetlenül a kispasi magába zuhant, a zsürizés napján még tartotta magát, de azóta többször itthon elsírta magát. Vígasztalódni próbált, hogy jön a mondaverseny, és majd ott bizonyít. (De kinek, és mit?) Aztán magánmonológjában eljutott oda, hogy "ha egy rövid kis verset nem tudok jól megtanulni (de megtudta!), akkor mit kezdek egy hosszú mondával?". Tudom én jól, hogy ő most az egész osztálynak és magának akar bizonyítani, hogy a saját szorongásaival vívódik. Ezért is rossz látni és érezni ezt. De majd megápolom én a kis lelkét:)

Miki gyakorlatilag konkurencia nélkül trappolt tovább a területi mesedöntőre. Azonnal megtanulta a szöveget, nem rendkívülien (ellentétben Imre sajátos, humorral teli interpretációjától), de azért érzékletesen, biztos fellépéssel adta elő.

Szombaton aztán felkerekedett az egész család (plussz tanci, Zsófi, Zsófi Apu, Váradi Mama) és elutaztunk Bándra a területi döntőre. Bánd egy község a mezőség szélén, gyönyörűséges dombok. Rengeteg gyerek és szülő jött el, egy icipici osztályterembe zsúfolódtunk be a döntőre. A zsűri a helyi szürke eminenciásokból állt össze (tanítónénik, plussz "laboráns néni"). A gyerekek jólfésülten felálltak, előadták a szabványmeséket szabvány módon. (Miután egy fél órát vártak a késő igazgatónőre, aki románul megnyitotta az akciót, egy büdös hangot nem mondott magyarul a gyerekeknek. Majd egy fél órát vártak a diplomaosztásra, mert elveszett a pecsét.)

A zsüri nagyon szigorú volt, elmondták a szempontokat, hogy mi szerint zsűriznek (kiejtés, értelmezés, levegővel való gazdálkodás!!!, időtartam betartása- max 3 perc). Miki és Zsófi volt a legkevésbé szabványszerű: ők mesét mondtak az egybegyült gyerekeknek, a mesét pedig azért mondták, mert élvezték. Kábé ennyit is vártam tőlük, úgyhogy számomra abszolút sikerélmény volt ez az akció. A zsűri különdíjjal értékelte őket (a 28 fellépőből 7 gyerek kapott díjat).

Amit viszont szomorúan állapítottam meg, hogy a gyerekeknek általában nem alakult ki személyes viszonyuk a mesékkel. Nem lehetett semmilyen sajátos, egyéni érzelmet fellelni rajtuk. A legjobb szó arra, ami a fellépésekre illett az "idomítás". A gyerekekben él a kép, amit a felnőttek kialakítanak a mesemondó gyerekről, a népmesékről, és megpróbálnak megfelelni ennek a képnek. Senki sem gondolkozik el láthatólag a pedagógusok közül azon, hogy az agyon népszerűsített népmesék jelentős része nem gyerekeknek való. Nem nekik találták ki, csupa szex meg horror az egész népmese-hagyományunk, felnőtteknek való történetek. Na, de hát Bándon (se) merült el senki a Piroska és a farkas freudi megközelítésébe:).

Valahogy azt kéne megértessem a gyerekeimmel, hogy nem azért olvasunk, mesélünk, és járunk szavaló- és mesélő versenyekre, mert más gyerekekkel versengünk. Hanem, hogy itt most nekik van valami belső utazása, találkozása a szövegekkel, ezek a közösségi élmények pedig lehetőségek a találkozásra. Más szövegekkel, és gyerekekkel, akik ugyanilyen utakat járnak be. Hogy nem az a kérdés, ki lesz az első? Hanem az, hogy sikerül-e igazán megszeretni az olvasást, a szövegeket. Hogy ezek a szó igazi értelmében vett kalandok.

Na, dolgozunk ezen az ügyön!

Miki kellő szerénységgel vette tudomásul a különdíját, bezsebelt a Rémusz bácsi meséi DVD-t jutalomként (ennek nagyon nagyon örültünk). A Bándi asszonykórus igazi falusi farsangi fánkot tálalt fel, Miki pedig sajnos túl hangosan megkérdezte: "ez fánk? ez hamisítvány!", merthogy a fánkban nem volt akora lyuk, mint az itthoniban.

A nap hőse igazából Gábor volt, aki abszolút csendben és érdeklődéssel ült 5 órát végig, csak kétszer bújt be a pulóverembe szopni, időnként hangosan kacagott és tényleg odafigyelt arra, ami körülötte történt. A közönségben ott volt az egyik nővér a koraszülött osztályról, azonnal felismerte Gét, pedig utoljára még kisorángután korában látta, inkubátorban