Tagnap Imre és a Tancinéni vártak az iskolakapuban. Még nem volt rossz érzésem, azt hittem a szokásos kikísérem a gyerekeket jelenséggel állunk szemben. Mondjuk nehéz lélekkel mentem Imre után, mert reggel volt egy jelenet, amitől megállt bennem az ütő. Az történt, hogy mondtam Imrének, hogy üljön le Julika mellé cipőt húzni. Julika szomorú szemmel rám nézett, az aranyos, kedves kis Julika, és azt mondta "nem fog mellém ülni". Imre dacosan rögtön mondta, hogy "nem ülök, mert büdös". Hát ettől össze szorult a gyomrom, alig tudtam kivárni a délután négy órát, hogy rákérdezzek: ez mi volt?!!!!!!!!!!!!

De Hajni Tanci megelőzte az én felkijáltójeles kérdésemet. Hogy Imre aznap rettenetesen viselkedett, nem figyelt matekórán, és amikor külön ültette, akkor ütemesen dobolt a ceruzájával, és aztán üvöltözött és cirkuszolt az egész osztály előtt.

Épp csak ránéztem Imrére, hogy ehhez mit szól? - de Imre már mondta is, dacos, szögletes szájjal: hogy igen, azért kiabáltam, mert a Tanítónéni bezárt engem egyedül a tornaterembe.

Na most ez nem igaz. Hajni Tanci a világ legbecsületesebb, legemberségesebb Tancija (na jó, még van egy pár rajta kívül), teljesen kizárt, hogy bezárja Imrét a tornaterembe egyedül. (Viszont az is biztos, hogy Imre pánikrohamában úgy érezte: egyedül van bezárva valahova. "Láttam a falakat" -ezt is mondta)

Hazafelé aztán Imre a következőt adta elő, több mint egy órán át, hol remegő szájjal, hol borsónyi könnycseppekkel:

"Engem évek óta megaláznak. Azt akarják, hogy kicsi legyek. Tudod milyen kicsi? Ilyen kis pindurka (és mutatja, szikrázó szemmel, mutató és hüvelykujját összecsippentve). És eddig hallgattam. De nem szabad hallgatni. Ezért hoztam létre a hadseregemet is, tudod? És sündisznó leszek. Teljesen összegömbölyödök, és igenis mindenkit meg fogok szúrni. Többet nem én leszek a kis pindurka, a lúzer."

És sírt, és sírt. Zokogott. Rázkódott a válla. Nem gyereksírással sírt. Rendes, felnőtt, mélyről jövő, egész testből szóló, vígasztalan, reménytelen sírással.

Próbáltam rekonstruálni, hogy mi történt, ki mit mondott? De tudtam, hogy itt nem egy két gyerek baklövéséről, tapintatlanságáról van szó. Itt arról van szó, hogy a dolgok az osztályban teljesen normálisan zajlanak. A teljesen "normális" pedig az, hogy az élet harc. Kiröhögik egymást. Félrelökik egymást. Aki bírja marja. És Imre nem bírja. Nem tud taktikázni, nem tud helyet biztosítani magának. Nem tud beilleszkedni a hierarchiába. És most ott tart, hogy az egyetlen válasza minderre az irracionális, kétségbesett agresszió. Ami aztán tovább erősíti a kirekesztést, a megbélyegzést, és agresszió agressziót szül. (Miki a reggel iskolába felé menet: egy negyedikes azt mondta nekem, hogy a bátyád hülye. Imre: nem vagyok hülye! Miki: én tudom, ők nem tudják!)

Mindent bevetettem: hogy ne foglalkozz azokkal akik bántanak (hát hogy lehet ezt?!!), a verekedők-csúfolkodók ostobák, az ostobaságot nem lehet és nem kell legyőzni (de fáj!), hogy barátkozzon azokkal, akik nem bántják (őket is bántják, mindenkit bántanak! a tanítónéni sem lehet ott mindenütt!)

Magán kívül volt. És én is magamon kívül lettem. Mert tudtam, hogy mennyire fáj neki. Tudtam, hogy törvényszerű, hogy így reagál, hogy védtelen. Tudtam, hogy nem tudom megvédeni.

Mondtam neki, hogy mi a jók oldalán állunk. Ha neki így fáj, hogy kicsúfolják, hogy volt szíve olyan kegyetlenül megbántani Julikát? Azért, mert ha nem csúfolja Julikát, akkor a többiek csúfolják őt, és ő nem akar gyenge lenni. De Imre - mondom én - az a gyengeség, ha másokat szolgálsz. Ha nincs saját akaratod. A bántásban vagy szolgája másnak, nem érzed, milyen szörnyű ez?

Aztán megettük a rizskochot, amitől jó vanília illat volt itthon, aranyszínű meleg rizskoch, ez volt az egyetlen, amit az én fiamnak adni tudtam tegnap.

És megegyeztünk, hogy másnap viszünk virágot Julikának, és bocsánatot kér tőle. És csakis a jók, a gyengék, és a kicsik oldalán állunk. Mert a jókat védi a jó. A rosszak pedig, bármilyen erősek is, elgyöngülnek a saját rosszaságuktól.

Ma reggel ketten mentünk be az osztályba, Imre kezében a virág. A gyerekek rögtön körülvették, és kérdezgették, hogy mi az? Imre halkan mondta, hogy barátságvirág Julikának. És ekkor tényleg kezdődött a röhögés és a gúnyolódás. Barátságvirág a páriának háháhá. És akkor Imre megingott, viszakozott. Még azt is mondta, hogy "ezt nem én akarom, az anyukám akarja". És akkor én ránéztem, és azt kérdeztem: elárulsz engem? cserben hagysz?

Aztán engedélyt kértem a tanítónénitől, hogy mondjak pár szót a gyerekeknek. És elmondtam nekik, hogy tudom, hogy mindannyian félnek iskolába jönni. Egymástól félnek. Hogy kicsúfolják egymást, hogy sérülnek. És ezért okoznak sérüléseket. Nem csak Imre van kiközösítve. Nem csak Julika büdös. Vagy Anna, vagy Zsuzsa. És nem csak Gábornak törik el a kezét. És Katát nem választja senki tornatársul. Nem-nem. Valami Nagy Gonoszság költözött a harmadikba, és ha nem győzik le közösen, hamarosan mindenkit felfal, lenyel, és eltűnnek a gyerekek, és nem marad más az osztályba, csak a Nagy Könnyes Szomorúság. És már nem lesznek gyerekek, akiket hazavigyünk. Végül a barátságvirágot az egész osztály kapta, hogy vigyázzanak rá.

Miközben beszéltem megérkezett Julika is, kis rózsaszín sapkában, fekete copfokkal. Nem tudta, hogy miről van szó, csak néhány szófoszlányt kapott el, de rögtön megszólalt: "Igen, igen, tegnap nagyon sokan bántották Imrét". Olyan magától érthetődően védte meg Imrét, reflexből, azt aki lebüdösözte őt, és nem ült mellé. Olyan természetes kedvességgel, hogy Imre arcán megváltozott a fény. Felugrott és annyit mondott: "Igenis, bocsánatot kérek Julikától." Szép hangosan, nem sunnyogva, nem félve attól, hogy más mit mond a bocsánatkérés miatt.

Minden gyerek hallgatott, nagyon. Nem tudom, mi lesz a következménye ennek az egésznek. Nem tudom, mit értenek meg belőle. Nem tudom, hogy lejjebb csúszik-e Imre az agresszió-spirálon. Nem tudom, nem kéne hagyni, hogy a dzsungel törvénye alakítsa, vagy elveszejtse a fiamat. Nem tudok semmit.

Hazajövet a kocsiban arra gondoltam, hogy ezek a gyerekek fognak bennünket gondozni idős korunkba. Amennyi empátiát tanulnak most, annyit kapunk majd vissza. A jelenlegi mérleg a harmadikban: egy kéztörés, és végtelen panasz- és bántássorozat. Mi szülők nem lehetünk büszkék magunkra.