Az angoltanárnak tulajdonképpen az a baja, hogy nem tud az emberek szemébe nézni.

Ezt nevezhetnénk kommunikációs dificnek, de jellemhibának is. A szülőértekezlet utáni napokban a gyerek egy négyrét hajtott papírlappal érkezett haza, sűrűn teleírt két oldallal. Az angoltanár "levelet" küldött a szülőknek, hogy elmondja, amit a szülőértekezleten nem mert elmondani.

Az állt benne, hogy

- én milyen igazságtalan voltam vele

- fél oldalt szánt Imre viselkedésének elemzésére

- majd közölte, hogy neki nincs ideje külön beszélni a szülőkkel, üzeneteket írni

- a heti három angolóra kevés, és különbenis első és másodikban nem volt angolóra, be kell hozni (az első két évben azért nem kértünk angolt, mert ott volt a román, egyszerre két idegennyelvet mégis hogyan tömjön az ember egy hat-hét éves gyerek fejébe?! na persze, ez s döntés az angoltanár számára jelentős bevételkieséssel járt)

és aztán jött egy kenetteljes befejezés, hogy ha a szülőknek bármi kérdésük van, akkor forduljanak bizalommal hozzá, mármint hozzá, akinek eddig deklaráltan nem volt ideje a gyerekekkel és a szülőkkel való foglalkozásra.

Bár a levélnek én voltam a főszereplője, meg a fiam mindeddig nem válaszoltam rá, mert:

- pedagógialag végzetesnek tartom, hogy a gyerekek problémáit taglaló levelet csak úgy a gyerekek kezébe nyomta, mint egy szórólapot, boriték nélkül, az aláírás helyett sem a saját neve szerepelt, még csak alá se írta kézzel, csak annyit írt oda "Az angoltanár".

- emberileg neveletlennek és kicsinyesnek tartom ezt a kollektív, személytelenül személyeskedő levelezést, a formáját, a stílusát, a pongyolaságát stb. Nem látom értelmét a dialógusnak.

Azért sem fogom különösebben folytatni ezt a levelezést, mert úgy fog tűnni személyes bajom van ezzel a pasival. Holott nem vele, hanem az általa képviselt szemlélettel van bajom. Amikor a gyereket a pedagógus egy munkadarabnak látja a futószalagon, és azon gondolkodik, hogyan úszhatná meg a műszakot minél kevesebb befektetéssel és minél nagyobb haszonnal. Márpedig a gyerek az a "munkadarab" akibe a legtöbb befektetést tömi bele az ember minimális garanciával arra, hogy megtérül-e egyáltalán.

Mostanában egyre több rémes hír jön vissza az iskolából: a portástól az igazgatóig mindenki arról beszél, hogy a gyerekek borzalmasan viselkednek, agresszívek. Szidják a szülőket, akik nem foglalkoznak eleget a gyerekekkel.(Edwin kiszaladt szünetre, pechére a folyósón beleszaladt az Igazgató Nőőőbe. Azonnal csattant az Igazgató Nőői pofon.)  Nyilván sok szülő is gyötrődik, a kenyérkeresés napi kínja és a gyereknevelés napi kudarcai között. Mindenki másra mutogat. Megszületnek az elméletek, hogy "ezek a mai gyerekek" mások, mint mi voltunk. Hogy van a levegőbe valami. Valami baljós metafizika, génmutáció. Stb. Pedig csak arról van szó, hogy se a szülők, se a pedagógusok nem tudnak túllépni a saját árnyékukon. Belenézni a gyerek szemébe, hogy érezze: figyelnek rá, hogy ő az igazán fontos. Mindenki a saját túlélésével van elfoglalva. A pingvinek, ha vihar van, ha baj van, a kör belsejébe terelik a kicsinyeiket, kívül állnak a felnőttek, a legerősebbek. Az emberek a legsérülékenyebbeket terelik kívülre, és csodálkoznak, hogy a gyerekek nem élik túl ép lélekkel. Kannibálokká, vérfarkasokká válnak - legalábbis lélekben. A héten az Igazgató Nő pofoszkodott valóságosan, és az Angol Tanár szimbolikusan. Még nem tudják, hogy minden agressziót pontosan könyvel a gyermek, és mindig eljön az elszámolás pillanata.

Jó lenne kiszállni ebből a körből.