Egyszer majdnem meghaltam. Többször is, de ekkor kivételesen nem én ugrottam felelőtlenül örvénylő folyóba, fogtam vizes kézzel rosszul szigetelt olvasólámpát, vagy nyúltam bele áram alatt lévő kenyérpiritóba azért, hogy lássam, elég meleg-e.

Lassan vesztettem el a tudatomat, így utólag rekonstruálva, egy vagy két hétig csak romlott, romlott az állapotom, alattomosan. Előbb csak a fáradtságérzetem veszett el, aztán a fájalomérzetem, a végén egyre nehezebben beszéltem, mozogtam, míg végül az érzékszerveim kezdtek cserben hagyni. Senki sem vette észre a közvetlen környezetemben, igaz, ezekben a napokban egyedül voltam otthon, a családom csak a hangom hallotta, látni az állapotom nem láthatta. A tágabb környezetemet ugyanaz tévesztte meg, ami engem: hogy minden lépcsőzetesen történt, folyamatban. Szép csendes kivonulás volt ez az agyhártyagyulladás az életből, és igazán, igazán csak az utolsó órákban fordultam, pontosabban fordítottak vissza. Valahogy olyan végtelenül természetes történés volt, és mindenki természetesnek is vette, hogy  lassúl a test, a mozgás. Megpihenek, azt hiszem ezt gondolták.

A történetből tulajdonképpen az az érdekes, és ebbe a blogba való, hogy mennyire esetleges az ember testtapasztalata. Mennyire  viszonylagos a mozgás, az akarat, minden képesség. A tudatvesztés jó. Ezt régóta tudom, mióta megtapasztaltam milyen hűvös megkönnyebbülés az ájulás, milyen mélyen, intenzíven pihentető. Felszabadulni a test súlya alól. Ezekután nehéz mit kezdeni a tudattal.

A kómából kijönni csak olyan folyamatosan tudtam, mint amilyen módszeresen kómába estem. Először csak egy fénnyaláb volt befogható: a nyitott ablak fénye. Aztán néhány sík. A csempe síkja a korházi falon. Amikor mozogni kezdtem, felügyelet nélkül indultam el a mosdó felé, nem tudtam miért és hova megyek. Nem volt célom, hogy eljussak egyik pontból a másikba, hogy mozogjak. Kapaszkodtam a csempébe, amit először pillantottam meg. Eljutottam a zuhanyig, megengedtem a vizet, és néztem a vízsugarat. A gerinccsapolástól alig tudtam tartani magam. Olyan lehettem, mint egy önálló életbe zuhant marionett báb, felfüggesztés nélkül. Beállni a zuhany alá nehezen tudtam volna. Csak hallgattam, hogyan zuhog a víz, hogyan törik meg rajta fény.  Nem éreztem sem szépnek, sem jónak, sem rossznak vagy ijesztőnek. Ha lettek volna akkor absztrakt fogalmaim, akkor azt mondtam volna, van tér és idő. De csak azt gondoltam, hogy van egy pont, ahonnan látható a vízsugár, a fénytörés, a folyósói sötét. Ez lennék én, ez a pont.

A gyerekeim születésekor ugyanígy maradtak meg a fények, a terek, a hangok, a szagok. Talán akkor két pontból volt ugyanaz érezhető. Nesze neked euklidészi geometria.